Aki a Buddha útját kívánja követni, azzal lép az útra, hogy ad. A nagylelkűség megnyitja a szívet, egyaránt táplálja az adakozót és az adomány címzettjét. A legkézenfekvőbb adománynak eleinte talán az anyagi javak látszanak, de az adásnak, ajándékozásnak vannak finomabb szintjei is, amikor az ember figyelmet szentel a másikra, szeretetét, együttérzését, elismerését sugározza felé. Még mélyebb a feltétlen befogadás és a neheztelés nélküli maradéktalan elengedés, a valóság teljességének korlátlan és zavartalan átélése.

A Buddha útján azonban a legnagyobb adomány a tanítás adománya, ezért illeti meg a tanítót még a szülőkét is felülmúló tisztelet. Hiszen a legnagyobb tanító, a Felébredett, az emberi élet elégtelenségétől, töredékességétől, zavarodottságától, kizökkentségétől, zaklatottságától, szorongató voltától való szabadulás lehetőségét kínálja, s vele minden kisebb és nagyobb tanító képessége szerint, aki a nyomában jár. A tanítvány ezt úgy viszonozza, hogy követi a példát, végigjárja az utat, őrzi a tanítás lángját, világosságot a sötétségben.

Az adáson (dána) alapul a szerzetesi és a világi közösség szerves összefonódása, egymást segítő együttélése. A szerzetesi közösség életét és fennmaradását a világi támogatók nagylelkűsége teszi lehetővé: az élelem, ruha, szállás és gyógyszer a világiak nemeslelkűsége folytán jut el a szerzetesekhez. A szerzetesek adománya pedig a hiteles és példaszerű élet, a tanítás elméletének elsajátítása és gyakorlatba ültetése, a hozzájuk forduló világi követők tanítása, a megszabadulás lehetőségének fölmutatása.