A hazai buddhizmus egyik nagy elmaradása, hogy a Buddha beszédeinek csak igen kis töredékét fordították le eddig hitelesen magyar nyelvre. A magunk részéről ezt úgy igyekszünk orvosolni, hogy az oldalon folyamatosan a Buddha tanításainak és buddhista mesterek és tanítók tanítóbeszédeinek új és lektorált fordításait jelentetjük meg, melyeket a Közösség tanítói és hozzáértő tagjai, vagy hiteles külső szakértők készítettek.


A thai erdei hagyomány egyik kiemelkedő tanítójának, Ajahn Jayasarónak a 2013-ban megjelent könyvéből közlünk rendszeres időközönként újabb és újabb részeket.

Ajahn Jayasāro: Without and Within

Questions and Answers on the Teachings of Theravada Buddhism,
Buddhadasa Indapanno Archives, 2013
Fordította: Farkas Pál

I. fejezet: A Buddha

„Ő a Magasztos, a méltóságos, aki önerejéből érte el a tökéletes megvilágosodást, tudása és életvezetése kiteljesedett, jó úton jár, a világok ismerője, felülmúlhatatlan az emberek megszelídítése terén, istenségek és emberek tanítója a megvilágosodott Magasztos.”

Ki volt a Buddha?

Úgy 2.600 évvel ezelőtt India északkeleti részén, a mai Nepálban fekvő szakja nép egyik nemzetségének fejedelmi családjában egy kisgyermek született, aki a Szidhattha nevet kapta. 29 éves korában Szidhattha herceg elhagyta a kényelmes és kiváltságos életet, hogy a szellem felszabadulásának útjára lépjen. Hat évvel később, egy meditációval töltött nagyjelentőségű éjszakát követően, amit lótusz ülésben töltött a bódhi-fa alatt, megvalósította a „felülmúlhatatlan tökéletes megvilágosodást”, és ezután ő lett a Buddha, a Felébredett.

Megvilágosodását követően a Buddha hátralévő 45 évét azzal töltötte, hogy felmutatta a Dhammát, annak igazságát, „ahogyan a dolgok valójában vannak”, és ennek az igazságnak a megvalósításához vezető utat. Ugyanekkor a Buddha létrehozta a szerzetesrendet (Szangha) azon férfi és női tanítványai számára, akik szerették volna félretenni világi feladataikat, és teljes szívvel a tanítás tanulmányozásának és gyakorlatának kívánták szentelni magukat.

Mi a megvilágosodás?

A megvilágosodás a szenvedéstől és annak okától, a tudati mérgektől vagy szennyeződésektől való megszabadulásra utal. Ilyenkor megtapasztalható annak igaz természete, „ahogyan a dolgok valójában vannak”. A megvilágosodott személy megérti a mulandó jelenségek feltételektől függő természetét, és megtapasztalja a Nibbánát (szanszkrit: Nirvána), a feltételektől független valóságot, ami mindezek mögött meghúzódik. A Buddha úgy hivatkozott erre az állapotra, mint „legfőbb boldogságra”. A megvilágosodott tudatot bölcsesség, együttérzés és tisztaság jellemzi. A Buddha azt tanította, hogy minden emberi lény, férfiak és nők úgy születtek, hogy hordozzák a megvilágosodás lehetőségét.

A Buddha a megvilágosodás négy fokozatáról, és így négyféle megvilágosodott személyről beszélt. Ezen lények közül az első a „folyambalépő”, az utolsó pedig a teljesen megvilágosodott „arahant”. Ezen fokozatok a Buddha nyolcágú ösvényén érhetők el, elérésüket pedig az jelzi, hogy bizonyos mérgező tudatállapotok végleg teljesen eltűnnek a tudatból. Ezen állapotokból már nem lehet visszaesni, aki a megvilágosodás első fokozatát eléri, biztos lehet abban, hogy legkésőbb hetedik élete során eléri a végső fokozatot, belépett a folyamba, amely visszafordíthatatlanul a Nibbāna óceánjába torkollik.

Mit jelent a „Buddha” szó?

A Buddha szó azt jelenti, „a felébredett”. A Buddha azt tanította, hogy az az ember, aki még nem érte el a megvilágosodást, alváshoz vagy álomhoz hasonlítható állapotban él. A bölcsesség tiszta fénye révén a Buddha ebből az álomból minden segítség nélkül ráébredt a valóság igaz természetére. A Buddha együttérzéstől vezérelve kereste annak lehetőségét, hogy minden lénnyel, aki a nyomdokaiba kíván lépni, megossza a felébredéshez vezető útra vonatkozó megértését.

Emberi lény volt-e a Buddha?

Sziddhattha herceg emberi lény volt. Azon az éjszakán, amikor megvalósította a legmagasabb megvilágosodást, egy buddha lett belőle, és attól a pillanattól, a szó hétköznapi értelmében, már nem volt emberi lény többé. A be nem avatott emberek szemében a Buddha egy mérhetetlenül karizmatikus kimagasló vallási vezetőnek látszott, aki nyolcvanéves korában hétköznapi emberi halált halt. Akiknek viszont fejlettebbek voltak a képességei, tudatában voltak annak, hogy sem külső megjelenés, sem szavak, fogalmak vagy kategóriák megközelítőleg sem képesek arra, hogy buddhaságának csodálatos és halhatatlan természetét kifejezzék.

Ácsán Mán: „Éppen itt, a szívünk mélyén találjuk meg a Buddhát.”

Van-e arra bizonyíték, hogy a Buddha valóban élt?

Régészeti leletek erős tapasztalati bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy a Buddha történeti személy volt.

A Buddha beszédeiben megnevezett számtalan kolostort és várost sikerült beazonosítani.

A szövegekben említett helyeken Buddha relikviákat tártak föl.

Az ettől független források alapján datált buddhista uralkodó, Aszóka (szanszkrit: Asóka), hatalmas birodalmában mindenfelé vésett feliratos homokkő oszlopokat emeltetett, melyek közül számos ma is megtalálható, és amelyek széleskörűen hivatkoznak a Buddhára.

Igen sok járulékos bizonyíték lelhető föl a korai szent szövegekben.

A Buddha beszédeinek összefüggésrendszere, amely nélkülözi a belső ellentmondásokat, valamint a „Fegyelmi szabályok könyveiben” a szerzetesrend igazgatására vonatkozó kifinomultan részletezett előírások, határozottan egyetlen szerzőre utalnak.

A fizikai bizonyítékok és a logika természetesen mindig hagy helyet a kétkedésre. Egyszer a Buddha azt mondta: „Aki látja a Dhammát, engem lát.” Más szavakkal a buddhista nézőpont szerint a Buddha létezésének legmegbízhatóbb bizonyítéka, ha valaki saját életében teljesíti be a tanítások igazságát.

Voltak-e a Buddhának rendkívüli képességei?

A Buddha számtalan rendkívüli képességgel bírt. Ezek a képességek következhetnek (ha nem is mindig) az elme intenzív gyakorlásából, és még manapság is vannak olyan előrehaladott gyakorlók, akik birtokában vannak ilyen képességeknek. A Buddha ezeket a képességeit korlátozottan használta, általában mint olyan tanítási segédeszközt, amit akkor alkalmazott, amikor minden más módszer kudarcot vallott. A legismertebb eset találkozása Angulimálával, a visszaeső gyilkossal. A Buddha úgy tartotta, hogy az a bizalom, amelyre az emberek szert tesznek ezeket a „csodákat” látva, inkább eltávolítja őket a bölcsesség útjától, semmint odavezeti. Ezért aztán rendkívüli képességekkel bíró szerzeteseinek megtiltotta, hogy bemutassák azt a hétköznapi embereknek. A rendkívüli képességek birtoklása mámorítóvá is válhat: a Buddha óvta tanítványait attól, hogy azokat a szellemi élet céljának nézzék.

Hány buddha élt napjainkig?

A théraváda hagyomány szerint egyszerre csak egy buddha léphet föl. Azonban a távoli múltban voltak más buddhák is, és a jövőben is lesznek újabbak. A buddhák föllépése közötti időszakot kalpákban mérik. Egy kalpa rendkívül hosszú ideig tart. A Buddha erre a következő meghatározást adta:

„Tegyük föl, szerzetesek, hogy van egy tíz mérföld hosszú, tíz mérföld széles, tíz mérföld magas hegy, barlangok és üregek nélkül, egyetlen szilárd sziklatömeg. Minden száz év elteltével egy ember egyszer végigsimítaná azt egy finom szövetdarabbal. Ezen erőfeszítés által az a nagy sziklahegy elfogyhatna és eltűnhetne, ám a kalpa még mindig nem érne véget.”

Ácsán Tét: „A Buddha sosem kényszerített senkit arra, hogy higgyen benne vagy kövesse a tanítását. Azok, akik meghallgatták és végiggondolták okfejtését, elégedetten és egyetértést érezve, lelkesedésből és meggyőződésből váltak tanítványaivá.”

Milyen viszony fűzte a Buddhát családjához?

A Buddha úgy fejezte ki családja iránti elismerését, ahogyan az a legjobban illett hozzá, mint megvilágosodotthoz: családja tagjait a megvilágosodás útjára vezette. A megvilágosodása utáni első évben, hét évvel azután, hogy távozott, a Buddha visszatért korábbi otthonába, Kapilavatthu városába. Ez a látogatás mély nyomokat hagyott az egész szakja királyságban, nem utolsósorban Szuddhódana királyban, a Buddha apjában: első találkozásuk eredményeként a király elérte a megvilágosodás első két fokát. (Néhány év múlva, amikor a Buddha megtudta, hogy az apja életének végéhez közeledik, utoljára látogatta meg az öreg királyt, és az arahantságig, a megvilágosodás legmagasabb fokáig vezette.) A Kapilavatthuban tett látogatás emlékezetes volt arról is, hogy a Buddha először találkozott hétéves fiával, Ráhulával, mikor is a kisfiú kikérte örökségét. Válaszképpen a Buddha megengedte, hogy a Szanghához csatlakozzon, mint az első fiú novícius.

A Buddha nem tudta tanítani édesanyját Kapilavatthuban, mert miután megszülte őt, meghalt (a legenda szerint később elment tanítani őt az egyik isteni birodalomba, ahol anyja lakozott), de tanítani tudta nevelőanyját és nagynénjét, Padzsápatit. Ő volt az, aki hivatalosan felkérte a Buddhát, hogy alapítson apáca rendet, és amikor beleegyezett, annak rangidős vezetője lett. Az apácák első nemzedékébe tartozott a Buddha sok további nőrokona is, beleértve korábbi feleségét, Jaszódharát. A feljegyzések szerint Padzsápati, Jaszódhara, és a Buddha fia, Ráhula valamennyien addig folytatták a gyakorlást, amíg el nem érték a megvilágosodás legmagasabb szintjét.

A Buddha sok férfi rokonát is szerzetessé avatták, és némelyikük addig jutott, hogy a legnagyobb tanítványok között tartják őket számon. Ezek között van Anuruddha, Nanda, és a leghíresebb közülük, hosszú ideig segítőtársa, Ánanda.

Volt a Buddhának humorérzéke?

A Buddha tudatában volt annak, hogy a jogosan alkalmazott humor kellemes és lefegyverző módon képes rámutatni az igazságra. Az a szellemesség és nyelvi készség, amit a Buddha fejedelmi neveltetése során kifejlesztett, beszédeiben újra meg újra felszínre kerül, és szórakoztató hatású. Szójátékok, kifejezések szellemes átformálása, meghökkentő hasonlatok és komikus analógiák egyaránt fellelhetők tanításaiban. Bár lehet, hogy semmi sincs a Buddha tanításaiban, ami a modern olvasókból közvetlenül nevetést váltana ki, amikor elolvasnak néhány szakaszt, könnyen elképzelhetik a Buddha hallgatóinak szélesen mosolygó arcát.

II. fejezet: A Dhamma

A Tanítást a Magasztos jól adta tovább, nyilvánvaló, időtlen, közvetlenül megtapasztalható, célhozvezető, az értelmes embereknek maguknak kell utánajárniuk.

Mit jelent a Dhamma szó?

A Dhamma (szanszkrit: Dharma) egyrészt a dolgok igazságára utal, „arra, ahogyan a dolgok vannak”, másrészt a Buddha tanítására, ami megvilágítja ezt az igazságot, és részleteiben kifejti az utat, ami elvezet annak közvetlen megtapasztalásához.

Mi a négy nemes igazság?

A négy nemes igazságnak nevezett tanítás magába foglalja mindazt, amit a Buddha tanított, a Buddha magyarázata szerint éppen úgy, mint ahogyan a dzsungel minden állatának lábnyoma beleillik az elefánt nyomába. Ezek az igazságok feltárják létezésünk alapvető gondjait és azok megoldását.

1. Van dukkha.

A dukkha szót általában a „szenvedés” szóval fordítják, valójában azonban sokkal mélyebb jelentést hordoz, mint amit ez a szó jelent. A dukkha a meg nem világosodott létezés krónikus elégtelenségére utal. A tapasztalás teljes spektrumát felöleli, a súlyos fizikai és érzelmi fájdalomtól a kényelmetlenség és hiány legfinomabb érzetéig.

2. A dukkhának van oka.

A dukkha nem egy megváltoztathatatlan emberi veszélyhelyzet. Bizonyos okoktól és feltételektől függ, különösen a vágyaktól, melyek emberi természetünk alapvető félreismerése révén keletkeznek.

3. A dukkhának van megszűnése.

A dukkhának van teljes megszűnése, a megszabadulás és igazi boldogság állapota.

4. Van út, amely a dukkha megszűnéséhez vezet.

A dukkha a nemes nyolcas út gyakorlása révén megérthető, okai elhagyhatók, megszűnése megtapasztalható. Ez az út magába foglalja belső és külső életünk minden aspektusának nevelését vagy gyakorlását. Nyolc tényezője a következő:

  • helyes szemlélet,
  • helyes elhatározás,
  • helyes beszéd,
  • helyes cselekvés,
  • helyes életvitel,
  • helyes törekvés,
  • helyes éberség,
  • helyes összeszedettség.

El lehet magyarázni részletesebben a nemes nyolcas utat?

A nemes nyolcas út a test, beszéd és elme holisztikus nevelése vagy gyakorlása, ami a megvilágosodásban éri el csúcspontját.

A helyes szemlélet hitekre, nézetekre, ideálokra, értékekre utal, amelyek összhangban vannak mindazzal, ahogyan a dolgok vannak. Kezdetben legfontosabb eleme a bizalom abban, hogy (1) az ember képes a megvilágosodásra, (2) és a kamma (szanszkrit: karma) törvényében.

A helyes elhatározás a helyes szemlélettel egybehangzó gondolatokra utal. Ezek jellemzője bármiféle mérgező gondolkodás hiánya, különösen azé, amely (1) vágyteli, (2) ellenséges vagy (3) kegyetlen. A helyes elhatározás magában foglalja azt az óhajt, hogy mentesek legyünk minden belső kíntól, valamint a kedvesség és együttérzés gondolatait.

A helyes beszéd igaz, hasznos és idejében mondott beszéd, ami udvarias és jószándékú. Ez olyan beszéd, amely mentes a (1) hazugságtól, (2) durvaságtól, (3) pletykától és (4) fecsegéstől.

A helyes cselekvés olyan tettekre utal, amelyek sem önmagunknak, sem másoknak nem ártanak. Legalapvetőbb szinten arra utal, hogy tartózkodunk a (1) gyilkosságtól, (2) lopástól és (3) szexuális túlkapásoktól.

A helyes életvitel olyan életvezetésre utal, amely nem okoz kárt sem magunknak, sem másoknak. A szövegekben felsorolt helytelen életvitel magában foglalja (1) fegyverek, (2) élőlények, (3) hús és hal, (4) szeszesitalok és (5) mérgek eladását.

A helyes erőfeszítés arra a törekvésre utal, hogy:

(1) megakadályozzuk azon kedvezőtlen gondolatok és érzelmek megjelenését, amelyek még nem keltek föl a tudatban,

(2) csökkentsük és megsemmisítsük azokat a kedvezőtlen gondolatokat és érzelmeket, amelyek már fölkeltek a tudatban,

(3) olyan kedvező gondolatokat és érzelmeket vezessünk be a tudatba, amelyek még nem keltek föl,

(4) fenntartsuk és továbbfejlesszük azokat a kedvező gondolatokat és érzelmeket, amelyek már jelen vannak a tudatban.

A helyes éberség a jelen tapasztalás éber, kiegyensúlyozott és odaadó tudatosságára utal, különösen:

(1) a fizikai test,

(2) a tapasztalás érzelmi árnyalatai: kellemes, kellemetlen és semleges,

(3) a tudatállapotok,

(4) a tudati jelenségek iránt, mivel azok összefüggésben állnak a Buddha felébredéshez vezető ösvényével.

A helyes összeszedettség arra a belső állhatatosságra, tisztaságra és békére utal, amit a meditatív elmélyedés vagy jhāna négy szintjén tapasztalunk.

Az első jhāna öt „jhāna tényezővel” jellemezhető: a meditáció tárgyára irányuló kezdeti és fenntartott figyelem, lelkesedés, üdv és a tudat összpontosítottsága. Amint a tudat egyre kifinomultabbá válik, a durvább jhāna tényezők elhalványodnak. Amikor a kezdeti és fenntartott figyelem elvész, elérjük a második jhānát. Amikor a lelkesedés eltűnik, az a harmadik jhāna elérését jelzi. Az üdv elvesztésével pedig a tudat a jhāna negyedik, legfinomabb szintjére ér, amelyet a megingathatatlan egykedvűség különböztet meg a többitől.

Mit jelent a menedékvétel?

Az élet tele van nehézségekkel, és sosem mentes a fájdalomtól, vagy legalább is annak lehetőségétől. Mivel nem érzik magukat biztonságban, és a hiány krónikus állapotát élik meg, az emberi lények sóvárognak a biztonságra és bizalomra. Sokan ezt egy hitrendszer felvétele vagy szertartások által nyújtott vigasz révén keresik. Hasonló népszerűségnek örvend a szórakozás útja: törekvés az érzéki élvezetekre, gazdagságra, hírnévre, hatalomra és státuszra. A buddhizmus nézete szerint ezen stratégiák egyike sem éri el célját. Az érzékiség és a világi siker nem elégíti ki legmélyebb emberi igényeinket. A dogmákba és a szertartások elvégzésébe vetett hit nem nyújt valódi oltalmat. Mindaddig, amíg az emberekből hiányzik saját életük világos megértése, és továbbra is oktalan tetteket visznek véghez, sosem lesznek biztonságban.

Azt tekintjük a szenvedéstől és annak okaitól való megszabadulás felé tett első lépésnek, amikor menedéket veszünk a „három drágakőben” (Buddha, Dhamma, Szangha), mivel ez ad a buddhistáknak biztos alapot, és mutat irányt a cél elérésére irányuló erőfeszítéseiknek. A menedékvétel jelzi a Buddha útja iránti elköteleződés első lépését. A buddhisták kinyilvánítják, hogy a Buddhában keresnek menedéket, mint tanítójukban és vezetőjükben; a Dhammában, tanításában és az odavezető ösvényben; és a Szanghában, megvilágosodott tanítványaiban, ami lelkesíti őket az úton.

Miért hivatkoznak úgy gyakran a buddhista tanításokra, mint a közép útjára?

A „közép útja” egy olyan kifejezés, amit a Buddha két különböző szövegösszefüggésben használt. Először is jellemzi központi tanítását – mely szerint a dolgok okok és feltételek által keletkeznek és szűnnek meg – mint középutat a megsemmisülés tanok és az örökkévalóság tanok között. Az előbbit az a hit jellemzi, hogy minden véget ér a halállal, az utóbbit az a hit, hogy a halált örökkévaló üdv vagy örökkévaló kárhozat követi.

Másodszor a Buddha a nemes nyolcas utat mutatta föl, mint a közép útját, az érzékiségbe merülés és az üres önsanyargatás szélsőségei között, amely utóbbi úgy tartja, „ha nincs fájdalom, nincs eredmény”. Azonban mégis hiba lenne mindezt csak úgy látni, mint ami pusztán egy mértékletességre irányuló tanítás. A közép útját inkább azon átfogó erőfeszítés keretein belül kell felfogni, ami arra irányul, hogy felhagyjunk a kedvezőtlen tudatállapotokkal, gyakoroljuk a kedvező tudatállapotokat, és megszabadulást találjunk a tudatlanságtól és zűrzavartól. A közép útja nem lelhető föl úgy, hogy keresünk egy középső pontot a két szélsőség között. A közép útja minden pillanatban inkább azokban a szellemi gyakorlatokban lelhető föl, amelyek optimális előrehaladást biztosítanak a megvilágosodás mint cél felé.

Mit tanít a buddhizmus a boldogság természetéről?

Az emberi lények kétfajta boldogságot tapasztalhatnak: amelyik külső indítéktól függ, és amelyik nem. A boldogság első fajtáját a legalapvetőbb szinten az érzéki élvezetekben tapasztaljuk: kellemes dolgok látásában, hallásában, szaglásában, ízlelésében, tapintásában.

Magában foglalja azokat a pozitív érzelmeket is, amelyeket személyes kapcsolatok, világi célok megvalósulása és a társadalmi helyzet révén tapasztalunk.

A boldogság második fajtáját a szellemi fejlődés által ismerjük meg. Először a nagylelkűség és erkölcsi fegyelem gyakorlása révén élvezzük, de legmélyebb szintjeit a meditáció által érjük el. A gyakorlott meditálók az összeszedett tudatban felmerülő lelkesedést és üdvöt vitathatatlanul felsőbbrendűnek ismerik el, mint a durvább érzékektől függő élvezeteket. A szenvedés gyökérokai, a mérgező tudatállapotok fokozatos feladása az, amelyben a gyakorló felfedezi a jólét tartós és kifinomult állapotait. Ezt tekintjük egy magasabb boldogságnak, amit úgy tapasztalunk, mint a gyakorlott tudat természetes kifejeződését, nem pedig mint nyereség és veszteség tárgyát képező tünékeny élményt.

A Buddha világi követőit arra biztatják, hogy mértéktartó módon keressék azt a világi boldogságot, ami összefér a belső boldogság elérésével, és mondjanak le arról, hogy világi élvezetekbe bonyolódjanak, melyek elfordítják az elmét a szellemi gyakorlástól.

Ácsán Cshá: „Az igazság mindig jelen van, mint a talajvíz. Azok, akik azt állítják, hogy a Tanítást nem lehet megvalósítani manapság, a mai korban, olyanok, mint azok az emberek, akik még sosem próbáltak meg kutat ásni, mégis erősködnek, hogy nem lehet vizet találni.”

Miért tűnik oly kevés ember igazán boldognak?

A Buddha azt tanította, hogy minden élőlény azzal az ösztönös kívánsággal születik, hogy elkerülje a szenvedést és megtapasztalja a boldogságot. A gondot az okozza, hogy bölcsesség hiányában cselekedeteinkkel valamennyien folytonosan megteremtjük a szenvedés feltételeit, és ugyanakkor elhanyagoljuk, hogy oly módon cselekedjünk, amely megteremti a boldogság feltételeit. Olyan dolgokban keressük a boldogságot, ami elkerülhetetlenül csalódást okoz majd, és fölhagyunk olyan dolgokkal, amelyek hosszú távon a jólétünkhöz vezetnének. Röviden magunk vagyunk saját magunk legádázabb ellenségei.

Csak kevés ember vette komolyan fontolóra, milyen is a boldogság természete. Azok közül, akik ezt megtették, még kevesebben köteleződtek el amellett, hogy módszeresen eltávolítsák annak belső akadályait, és tökélyre fejlesszék azok támogató feltételeit. Tehát nem meglepő, hogy oly kevés az igazán boldog ember.

A buddhizmus egyik alaptétele, hogy minél világosabban látjuk a dolgok természetét, annál kevesebbet szenvedünk, és annál boldogabbak leszünk. Valóban, a Buddha úgy utalt a buddhista gyakorlás céljára, a nibbánára, mint „a legnagyobb boldogságra”. A világi boldogság múló és megbízhatatlan. Egy kiművelt elme boldogsága viszont tartós menedék.

A buddhisták sokat beszélnek a jelenlétről. Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy tanuljunk múltbéli tapasztalatainkból és alkossunk terveket a jövőre?

A múlt és a jövő a jelen pillanatban találkozik: a múlt mint emlék és a jövő mint gondolat és elképzelés. A múlt tapasztalatainak bármiféle értékelése, és a jövőre vonatkozó bármiféle elhatározás tudati cselekedet, amelynek szükségszerűen a jelen pillanatban kell bekövetkeznie, nincs más lehetőség, csak így történhet. A gondot az okozza, hogy ha nem vagyunk tudatában, hogy az emlék csak emlék, és a gondolat csak gondolat, könnyen elveszünk bennük. Ha ily módon elveszítjük tudatunk „jelen-létlét”, az életünk önmaga sivár árnyává válik.

Minél inkább lehorgonyzunk a jelen pillanatban, annál rendezettebb lesz a tudatunk, annál könnyebb lesz tanulni a múlt tapasztalataiból és bölcs terveket alkotni a jövőre.

Mit jelent az érdem?

Az érdem (puñña) a test, a beszéd és az elme erényes tulajdonságai révén megvalósuló belső megtisztulásra utal. Az érdemteli tettek felemelik és nemesítik az elmét, és a jóérzés kíséri őket.

Thaiföldön a népszerű kifejezés, „érdemre szert tenni” (tham boon), általában a szerzetesrendnek nyújtott felajánlásokra utal. Ezek a felajánlások, ha helyes motivációval adják, valóban érdemteliek lehetnek, de az érdem nem korlátozódik pusztán ezekre a cselekedetekre.

A nagylelkű cselekedetek érdemhozók, mivel gyengítik az önző ragaszkodás erejét, és megtanítanak az adakozás örömére. A fogadalmak betartása érdemhozó, mivel gyengíti a kényszert, hogy kárt okozzunk magunknak és másoknak, és hozzászoktatja a tudatot, hogy mentes legyen az önostorozástól, és önbecsülést érezzen. De az érdem legemelkedettebb formája a nemes nyolcas út műveléséből, különösen pedig a meditáció gyakorlásából fakad. A meditáció rendszeres gyakorlásának velejárója az élethez szükséges készségek fejlesztése. Ami azt jelenti, hogy közvetlen felelősséget vállalunk azért, hogy fölhagyjuk a szenvedés okait, és gyakoroljuk a békességet, bölcsességet és együttérzést. Mivel a meditációnak van a legmélyrehatóbb átalakító hatása a tudatra, egyben az érdemek legerőteljesebb létrehozója is.

A Buddha azt tanította, hogy az érdemek eredményei nem szűnnek meg a halállal, hanem hozzájárulnak egy jó újraszületéshez is. Bár a Buddha hangsúlyozta az élet és halál körfogásából (saṁsāra) való szabadulás fontosságát, azt is elismerte, hogy azoknak az embereknek, akik még nem készek egy ilyen ösvény bejárására, érthető (és értelmezhető) követendő utat kínál az érdemek felhalmozása, hogy ebben az életben és a következőkben javukra váljék.

Néha mondják azt, hogy a buddhizmus tudomány. Mit jelentene ez?

Vannak párhuzamok a buddhista szemlélődés gyakorlatai és a tudományos módszerek között, így a vakhit elutasítása és a jelenségek torzítatlan vizsgálatának hangsúlyozása, amelyek a vizsgálódás mindkét módja esetén lényegbevágóak. Azonban vannak különbségek is. A tudomány vizsgálatai során csak annak tanulmányozására szorítkozik, ami nyilvánosan bebizonyítható, mérhető, és akaratlagosan megismételhető. A buddhista meditáció gyakorlóinak befelé tekintő vizsgálódásai nem ezt teszik. A legtöbb tudós manapság munkájához alapvető előfeltételként számtalan nem bizonyított állítást vesz figyelembe, amelyekkel a buddhisták nem tudnak egyetérteni. Ezek közül a legfigyelemreméltóbb az a hit, hogy a tudat pusztán az agy működése által létrehozott jelenség.

Az emberi tudatban feltevések és elméletek jönnek létre, amelyek nem ágyazódnak be a külső világba. A szubjektív tapasztalás életünk központi jellegzetessége. A buddhista állítás szerint bármiféle időtálló igazság keresése, ami azon alapszik, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a tényt, csak részben lehet eredményes.

A buddhizmus és a tudomány közötti ezen különbségek és bizonyos más eltérések ellenére el kell ismernünk, hogy sok buddhista érzi úgy: nézeteik sokkal inkább összhangban vannak a világi tudósok nézeteivel, mint a legtöbb más vallási hagyomány szemléletével.

Pesszimista vallás a buddhizmus?

A pesszimizmus a legáltalánosabb szóhasználatban azt jelenti: „hajlam arra, hogy a dolgok legrosszabb nézőpontját lássuk, vagy azt higgyük, a legrosszabb történik majd; a jövőbe vetett remény vagy bizalom hiánya”. Filozófiai álláspontként pedig: „az a hit, hogy ez a világ a lehető legrosszabb, vagy a gonosz végül mindig győzedelmeskedik a jó fölött”.

A buddhista tanításra ezen vélemények egyike sem alkalmazható. A Buddha azt tanította, hogy a dolgok okoktól és feltételektől függően keletkeznek és szűnnek meg. Ha egy bizonyos helyzetben a rossz megtörténtéhez vezető okok és a feltételek kerekednek felül, akkor rossz fog bekövetkezni; ha a lehetséges legjobb eredményre vezető okok és feltételek kerekednek felül, akkor a legjobb eredmény jön létre. Azt hangsúlyozta, tanuljuk meg a dolgokat tisztán látni, ahelyett, hogy egyoldalú beállítottságot tennénk magunkévá.

A Buddha, megértve a jelenségek ok-okozati természetét, nem rögzítette az egymással vég nélküli harcban álló jó és rossz abszolút értékeit. Így elvethető az az elképzelés, hogy egy olyan küzdelem egyik oldalának végső győzelmét hirdette, amelynek alapjában a létezését sem fogadta el. A buddhisták úgy tartják, hogy ha egy csésze tea sós ízű, ami éppen eléggé kellemetlen, az elsősorban nem egy lényegében rosszindulatú világegyetem bizonyítéka, hanem egyszerűen csak annak eredménye, hogy valaki összetévesztette a sótartót a cukortartóval.

Phra Brahmagunabhorn (P. A. Payutto): „A kamma lényege a szándék. A szándék az, ami arra ösztönöz, hogy kapcsolatba kerüljünk a dolgokkal, és meghatározza azon kapcsolatok természetét. Nyerünk-e valamit a körülményekből, hogyan reagálunk rájuk, hogyan akaszkodunk rájuk, az a szándék erejében rejlik. A szándéktól függ, vajon kedvezőtlen vagy kedvező tudatállapotoknak megfelelően cselekszünk.”

De a buddhizmus nem csak a szenvedésről szól?

A Buddha azt mondta, hogy minden tanítása – és hagyományosan 84 ezer a számuk – két tanításban összefoglalható: ez a dukkha és a dukkha megszűnése. A fizikai és tudati szorongás értelmében vett szenvedés csak a dukkha legdurvább kifejeződése. A magyar „szenvedés” szó és a dukkha páli koncepciója közötti viszony összevethető az „égővörös” és a „szín” szavak közti viszonnyal. A dukkha szót úgy is fordíthatjuk, mint krónikus hiányérzetet, vagy a tapasztalat hibáját vagy elégtelenségét. Ilyen értelemben a dukkha olyan tapasztalat, amit úgy tekintünk, mint ami „nem nibbāna”. Ezért aztán úgy tekintik, még a legfinomabb és legemelkedettebb tudatállapotok is a dukkha birodalmán belül foglalnak helyet, mivel feltételektől függő jelenségek lévén, ha ragaszkodunk hozzájuk, az nem képes tartós nyugalmat adni.

Egyszerűbben kifejezve a dukkhát úgy is kifejezhetjük, mint „az igazi boldogság hiányát”.

A Buddha tanította a szenvedés megszűnéséhez vezető utat, de kihangsúlyozta, hogy a szenvedéstől szabadulás csak akkor lehetséges, ha szembenézünk vele és tökéletesen megértjük a természetét. Az első nemes igazságban a Buddha kijelenti, hogy a meg nem világosodott hétköznapi lény életét a dukkha jellemzi, azon vágyakozások következtében, amelyek kísérik annak nem tudását, miképpen vannak a dolgok.

Igaz az, hogy a buddhizmus a vágyak feladását tanítja?

A buddhizmus kétféle vágyat különböztet meg: az elsőt (taṇhā) el kell hagyni, a másodikat (chanda) ki kell fejleszteni.

A taṇhā vágy, ami annak alapvető félreértéséből fakad, hogyan is vannak a dolgok, ami állandóságot, boldogságot és énséget észlel ott, ahol nincs. Vágy élvezetekre, amelyekre azáltal tehetünk szert, hogy megszerezzük őket, megszabadulunk tőlük, vagy azonosulunk velük. A taṇhā egyéni szenvedéshez vezet, és majdnem minden szociális gond alapja.

A chanda vágy, ami annak helyes megértéséből fakad, hogyan is vannak a dolgok. Középpontjában az áll, hogy törekszünk az igazságra és a jóságra. Annak vágya, hogy jót tegyünk, hogy helyesen, jóindulatúan és bölcsen cselekedjünk – az igazra és jóra törekvés minden vágya a személy kiteljesedéséhez és a közösség egészségéhez vezet.

A chanda és a taṇhā közti különbség nem filozófiai, hanem pszichológiai. Az élet közvetlen tapasztalását alaposan szemügyre véve a valódi boldogsághoz vezető és nem vezető vágy közti különbség egyre világosabbá válik.

Mit jelent az „elengedés”?

A Buddha azt tanította, hogy figyeljük meg, miként teremtünk szüntelenül szenvedést azáltal, hogy úgy fogjuk föl a testet és érzékszerveit, érzéseit, észleléseit, gondolatait és érzelmeit, mint ami „én vagyok” vagy „az enyém”. Ha megtanuljuk, hogyan hagyjunk föl ezzel a szokással, megtanuljuk, hogyan gyakoroljuk az „elengedést”. Ez azonban nem lehetséges akaratlagosan. Az elengedés természetesen történik meg, amikor a gyakorlott tudat eléggé éles ahhoz, hogy fölfogja, hogy közvetlen tapasztalásunkban semmi sincs, ami megfelelne az „én” és „enyém” koncepciójának.

Azonban az „én” és „enyém” nem puszta illúziók, hanem hasznos társadalmi konvenciók, és a Buddha azt tanította, hogy úgy is kell őket tekintetbe venni. Bár a test tulajdonképpen nem a „miénk”, ez nem jelenti azt, hogy nem kéne törődnünk vele. A test elengedése nem jelenti azt, hogy föladjuk a testgyakorlást, a fürdést vagy az egészséges étkezést, csak annyit jelent, hogy nem engedjük, hogy életünket a test szempontjai határozzák meg. Azt jelenti, hogy megszabadulunk mindazon aggodalmaktól, bizonytalanságoktól és hiúságoktól, az öregedés, betegség és halál valamennyi félelmétől, amelyek a testhez fűződő értelmetlen kapcsolatot kísérik.

Emellett az „elengedés” egy olyan kifejezés, amelyet az értelmes erőfeszítésre alkalmazunk. Tudjuk azt, hogy nincs olyan erőfeszítés, amely egy légüres térben létezne, hogy bizonyos fokig mindig hatnak rá olyan körülmények, amelyek fölött nincs hatalmunk, elengedjük a jövőre vonatkozó kívánságainkat és várakozásainkat. Megteremtjük a lehető legjobb körülményeket ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, és azután „elengedjük” az eredményeket.

Hogyan lesz valakiből buddhista?

Tulajdonképpen valaki akkor lesz buddhista, ha menedéket vett a Buddhában, Dhammában és Szanghában, majd magát annak szenteli, hogy a Buddha tanításait tanulmányozza és életében alkalmazza.

Az olyan buddhista országokban, mint Thaiföld, sosem voltak külön szertartások, melyek során az emberek formálisan megerősítették volna buddhizmus iránti elkötelezettségüket. Ez bizonyos fokig talán onnan származhat, hogy a buddhizmus nem olyan vallás, amelynek az alapja bizonyos hittételek elfogadása, és részben onnan is, hogy mivel nincs buddhista hittérítés, kevés az új áttérő. Akárhogy is, az emberek buddhista önazonosságukat általában magától értetődőnek veszik, azt feltételezve, hogy buddhisták születésük napjától kezdve.

Indiában valamelyest más a helyzet. Nagyjából az elmúlt hetven évben a dalitok (korábban úgy nevezték őket, „érinthetetlenek”) nagy számban tértek át a buddhizmusra, követve vezetőjük, Dr. Ambedkar példáját. Hatalmas áttérési ünnepségeket rendeztek, amelyeknek fő jellegzetessége a Buddha, Dhamma és Szangha mint menedék formális elfogadása volt, és az öt fogadalom szerinti élet melletti elköteleződés. (Thaiföldön majdnem minden buddhista szertartás magában foglalja a menedék és az öt fogadalom kérésének formuláját a szerzetesrend tagjaitól.)

Mik a szennyeződések?

A gyakorlatlan tudat sok olyan tudatállapotnak esik áldozatul, amelyek elhomályosítják természetes ragyogását. Ezek magukban foglalják a sóvárgást, féltékenységet, haragot, gyűlöletet és ellenségeskedést, tompaságot és nyugtalanságot, önteltséget, zavarodottságot, pimaszságot, megvetést és gőgöt, és a nézetekhez és hitrendszerekhez ragaszkodást. Szerencsére ezen tudatállapotok egyike sincs elmozdíthatatlanul bekötve a tudatba, mindegyik kiküszöbölhető a nemes nyolcas út gyakorlása révén. Ezeket a negatív, káros tudatállapotokat nevezik páli nyelven kilészának, amit magyarul általában tudati szennyeződésnek fordítanak.

Ebben a könyvben a „mérgező tudatállapotok” kifejezést részesítjük előnyben a „tudat szennyeződéseivel” szemben. Ennek a nem megszokott fordításnak az az értelme, hogy először is a szennyeződést általában visszafordíthatatlannak tekintik, míg a kilésza nem az; másodszor a mérgező egy ismerős és erőteljes korunkbeli szó, ami megvilágítja a kilészákkal szembeni figyelmetlen hozzáállást; harmadszor pedig lehetővé teszi a fokozatosságot: beszélhetünk valamiről, ami kevéssé, másról, ami súlyosan mérgező.

A buddhizmus vallás vagy filozófia?

A buddhizmus fejtörést okozhat annak, aki a nagy egyistenhívő vallási tradíciók valamelyikében nőtt föl, mint amilyen a kereszténység vagy az iszlám. Bár a buddhista hagyományokban helye van az áhítatnak és a szertartásnak, a buddhizmusnak nincsenek dogmái, nincs egyetlen nagykönyve, és nem foglalja magába egy isten tiszteletét. Viszont a buddhizmus rendelkezik egy nagy tanítás halmazzal, amit más hagyományokban a filozófia vagy a pszichológia területéhez tartozónak tekintenének. Ezért azután sok a kétely afelől, vajon a buddhizmus egyáltalán vallásnak tekinthető-e.

A buddhizmus csakugyan nem illik bele abba a sablonba, amit a nyugati világ kreált a vallásra. Vajon ez azt jelenti, hogy a buddhizmus egyáltalán nem vallás, vagy egyszerűen csak egy másfajta vallás, az vita tárgyát képzi. Hogy a második lehetőség mellett érveljünk, azt mondhatjuk, hogy míg a Közép-Keleten kialakult vallások lényegében hitrendszerek, addig a buddhizmus egy nevelési rendszer.

Ácsán Bódhi Csandaszáró: „A Buddha tanításai talpára állították, ami felfordult, felfedték, ami rejtett volt. Olyanok, mint a ragyogó fény, ami világosságot ad a sötétségben tévelygő embereknek.”

Vannak buddhista szentiratok?

A Tipitaka (szó szerint a „három kosár”) a théraváda buddhizmus elsődleges szövegeinek gyűjteménye, melyet az ősi indiai páli nyelven őriztek meg. A Tipitaka angol fordítása hozzávetőlegesen húszezer nyomtatott oldalt tesz ki.

A Tipitaka három nagy részre oszlik:

Vinaja pitaka

Azon szövegek gyűjteménye, amelyek a szerzetesek és szerzetesnők fegyelmi szabályzatát, és a kolostori ügyek elrendezésére vonatkozó szabályokat tartalmazzák. Az utóbbi éppúgy magában foglal például a kolostori etikettre, a szertartásokra és a „négy szükségletre”, azaz a ruhára, étel-alamizsnára, lakhelyre és gyógyszerre vonatkozó fejezeteket, mint az új tagok felavatásának és a viták rendezésének szabályait.

Szutta pitaka

A szutták, vagyis tanítóbeszédek gyűjteménye, ami magában foglalja a Buddha valamennyi feljegyzett beszédét, kisebb számú tanítóbeszéddel együtt, amelyet a vezető tanítványok mondtak el. A Szutta pitaka öt nikájára, azaz gyűjteményre oszlik:

Dígha nikája: A hosszú beszédek gyűjteménye.

Maddzshima nikája: A középhosszú beszédek gyűjteménye.

Szamjutta nikája: A tematikusan rendezett gyűjtemény.

Anguttara nikája: A számosságok szerint rendezett gyűjtemény.

Khuddaka nikája: A rövidebb könyvek gyűjteménye.

Abhidhamma pitaka

A Szutta pitakában megjelenő alapelvek újrafeldolgozása és rendszerezése.

Mi a buddhizmus végső lényege?

A Buddha egy erőteljes hasonlattal válaszolta meg ezt a kérdést. Azt mondta, bármely tenger, bármely óceán vizéből vennénk mintát, annak mindig egyetlen íze lenne, a só íze, így a Buddha bármely tanítása a megszabadulás egyetlen ízét fedi föl. A megszabadulás, a szabadulás a dukkhától és okaitól, a buddhizmus végső lényege.

Mi a Dhamma gyakorlásának végső célja?

A Dhamma gyakorlásának eredményeit úgy negatív, mint pozitív értelemben is kifejthetjük. Negatív értelemben az eredménye mentesség minden szenvedéstől, és azok minden okától, nevezetesen a sóvárgásban, gyűlöletben és zavarodottságban gyökerező mérgező tudatállapotoktól. Pozitív értelemben ez a bölcsesség, együttérzés és belső szabadság kiteljesedése.

Hisznek istenben a buddhisták?

Mivel az „isten” szó jelentése eltér a világ különféle vallási hagyományaiban, nincs egyenes válasz erre a kérdésre. Míg a személyes teremtőisten fogalma egyértelműen nem fér össze a buddhista tanításokkal, az „isten” néhány elvontabb koncepciója talán bizonyos fokig összeegyeztethető vele.

Mennyire bízhatunk a buddhista szövegek hitelességében, figyelembe véve, hogy a Buddha halála utáni első párszáz évben szóban történt az átadás?

A buddhista szövegek szóbeli átadása sokkal inkább tekinthető erősségnek, mint gyengeségnek. Amikor a szövegeket szerzetesek csoportjai őrzik meg úgy, hogy szabályos időközönként együtt recitálják őket, minimumra csökken az elhagyásból vagy szándékos módosításból eredő hibák valószínűsége. Míg el kell ismernünk, hogy nincs megingathatatlan bizonysága az ősi szövegek hitelességének, mégis jó okunk van arra, hogy bizalommal legyünk irántuk.

Először is, amint már korábban magyaráztuk, a Buddha beszédeinek van egy belső összefüggésrendszere, és hiányzik belőlük az ellentmondás, ami figyelemreméltó, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen hatalmas mennyiségű szövegről van szó, ami sok százszor terjedelmesebb, mint például a keresztény Új Testamentum. A különböző buddhista felekezetek által különböző nyelveken megőrzött azonos tanítás gyűjtemények igen nagyfokú megegyezést mutatnak.

A Buddha tanítása nem sajátos történeti eseményeken áll vagy bukik. A test, beszéd és tudat művelésének egy olyan rendszerét írja le, amely a megvilágosodáshoz vezet. Az elmúlt évszázadok alatt számtalan férfi és nő, szerzetes és világi, ültette át a gyakorlatba ezen szövegek tanításait, és szerzett bizonyságot azok igazsága és hatékonysága felől. Végső soron ez az oka annak, hogy a buddhisták bíznak a Buddha mai napig továbbadott tanításának hitelességében.

A buddhizmus túlságosan az egyénre összpontosít, és hiányzik a társadalmi vetülete?

A „buddhizmus” kifejezés a modern szóhasználathoz kötődik. A Buddha maga a tanítására úgy utalt: Dhamma-Vinaja, a „vinaja” szóval azokra az eszközökre utalva, melyek segítségével a külső környezetet úgy lehet elrendezni, hogy a Dhamma tanulásához, gyakorlásához és megvalósításához a legkedvezőbb körülményeket megteremtsék. A vinaja csúcspontját azokban a szabályokban és előírásokban éri el, amelyek a buddhista szerzetesek életét kormányozzák, de alkalmazhatók nagy vonalakban az egész társadalomra is. Utóbbi szövegösszefüggésében a vinaja törvények, szokások és hagyományok formáját ölti magára, amelyek támogatják a közösségekben a sóvárgás, gyűlölet és zavarodottság csökkentését, és bátorítják az igazságosság, békesség és összhang növekedését.

Akik az elsődleges buddhista szövegeket tanulmányozzák, nagyszámú tanításra lelnek, amelyek a Tan társadalmi vetületével foglalkoznak. A buddhizmusnak ezt a területét a nyugati szerzők – akiket sokkal jobban érdekeltek a meditációról szóló tanítások – talán elhanyagolták. Miközben egy olyan buddhizmusra vágytak, amely mentes az ázsiai „kulturális tehertől”, néha a Dhamma-Vinaja elégtelen és leegyszerűsítő nézeténél kötöttek ki.

Hogy méltányosak legyünk, el kell ismernünk, hogy a modern buddhista nemzetek vezetői hasonló hibába estek. Thaiföldön a szabad piac „istenségei” sokkal több befolyást kezdenek gyakorolni, mint a vinaja alapelvei. A rövidtávú nyereséget általában sokkal gyakorlatiasabb és kifizetődőbb célnak tekintik, mint a hosszútávú jólétet.

Ácsán Mahá Bua: Midőn végül felismered, hogy amíg ez az üres szoba, amelyben a saját felfogásod szerint benne vagy, sosem lehet addig valóban üres, amíg te – ürességének tanúja – el nem hagyod, az lesz a pillanat, amikor a valódi énedről szóló alapvető téveszme eloszlik, és a tiszta, káprázatmentes tudat megjelenik.

Mennyi időt vesz igénybe, hogy az ember megvilágosodjék?

A kérdést talán egy régi történettel lehetne megválaszolni. Egy szerzetes vándorol a határban. Megkérdez egy idős asszonyt, aki az út szélén üldögél, hogy mennyi idő alatt érhetné el a hegyet. Az asszony nem válaszol. Újra megkérdezi az asszonyt, de ezúttal sem kap választ. És ez történik harmadjára is. A szerzetes azt feltételezi, hogy az asszony bizonyára süket. Ahogy továbbmegy, hallja, hogy az asszony utánakiált:

– Hét nap alatt!

A szerzetes visszatér az asszonyhoz:

– Öreganyám, háromszor kérdeztelek, és te mindannyiszor hallgattál. Miért vártál addig, amíg tovább nem mentem, mielőtt utánam kiáltottad volna a választ?

Az idős asszony így válaszol:

– Mielőtt válaszoltam volna, látnom kellett, milyen gyorsan haladsz, és milyen elszántnak látszol.

A buddhisták, akik meg vannak győződve arról, hogy van valami, amit megvilágosodásnak neveznek, és rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elérjék, nos, akik ezen megvalósítás útját követik, kevés időt szentelnek arra, hogy azon törjék a fejüket, mennyi ideig tart. Hét nap, hét hónap, hét év, vagy hét élet – bármeddig is tart, nincs másik út.

Dióhéjban mi a kamma törvénye?

A Buddha azt mondta, hogy a kamma lényege a szándék. A kamma (szanszkrit: karma) törvénye az ok és okozat törvényének erkölcsi vetületét fejezi ki. A test, beszéd és tudat által végrehajtott bármely szándékos cselekedet olyan eredményt hoz, ami összefüggésben áll azzal a szándékkal. Még egyszerűbben kifejezve: a jó cselekedeteknek jó eredménye, a rossz cselekedeteknek rossz eredménye lesz. Azok a tettek, amelyeket a sóvárgásban, haragban és zavarodottságban gyökerező mérgező tudatállapotok váltanak ki, hozzájárulnak a jövőbeli szenvedéshez. Azok a tettek, amelyek megértésből és együttérzésből erednek, hozzájárulnak a jövőbeli boldogsághoz.

Minden, ami az életünkben történik, előre meg van írva, vagy van szabad akarat?

A Buddha elutasította azt a hiedelmet, hogy az életünkben minden elkerülhetetlen, eleve elrendelt valamiféle természetfölötti erő által. Tanítványait arra is bátorította, hogy észrevegyék, amint a test és tudat közvetlen elemzésével a szabad akaratot gyakorló független én ideája eltűnik.

Életünk minden pillanatában a tapasztalásnak van egy sajátos hangulata/színezete: kellemes, kellemetlen vagy semleges. Tudatosság és megértés híján a kellemesre megragadással, a kellemetlenre elutasítással, a semlegesre tompasággal reagálunk. Ily módon életünket nagyban meghatározzák a tapasztalás nyersanyagára adott szokásos reakciók. Tudatossággal és megértéssel a tapasztalás érzelmi színezetét annak ismerjük föl, ami, döntéseket viszont sokkal értelmesebb szempontok alapján hozunk. Ily módon felismerhető egy bizonyos szabadság attól, ami adódik.

Kérem, ábrázolja a kamma törvényének működését!

Minden nap oly sok szándékos cselekedetet hajtunk végre, az életünk szándékok oly bonyolult áramlása, hogy valamely egyedi cselekedet hatása ritkán nyilvánvaló. Egy analógiával élve, ha egy vödörnyi savat öntünk egy folyóba, biztosak lehetünk abban, hogy bizonyos mértékben csökkenteni fogja a víz pH-értékét. De a nagyságrend, amelytől a változás már megfigyelhető, attól függ, milyen további anyagokat juttattak a vízbe. Ha a víz már nagyon savas vagy nagyon lúgos volt, lehet, hogy a hatás egyáltalán nem lesz nyilvánvaló.

Bár lehet, hogy az egyén kammikus cselekedeteinek külső hatása nem könnyen igazolható, belsőleg ez egy külön történet. Könnyen megfigyelhetjük, hogy minden esetben, amikor engedünk a haragnak, megnöveljük annak valószínűségét, hogy hasonlóképpen elmerülünk benne a jövőben is. Szokásokat és személyiségvonásokat teremtünk és táplálunk azáltal, hogy egyre-másra szándékos tetteket halmozunk föl. Minden alkalommal, amikor durva szándékkal cselekszünk, azonnal kissé durvább emberi lénnyé válunk. Minden alkalommal, amikor jóindulattal cselekszünk, azonnal kissé kedvesebb emberek leszünk.

Mit mond a buddhizmus az újraszületésről?

Azon éjszaka korai óráiban, amikor Gautama Sziddhattha megvilágosodott, úgy találta, hogy képes fölidézni nagyszámú előző életét. Az éjszaka középső szakaszában úgy találta, hogy képes követni a lények vándorlását különböző lét-tartományokon és sok-sok életen át, és így bizonyságot tenni a kamma törvényéről. Ezek az elképzelhetetlenül intenzív tapasztalatok olyannyira aláásták tudatában a mérgezettség mélyenfekvő alapzatait, és annyira felerősítették szemlélődése erejét, hogy hajnalra teljesen megvilágosodott buddha lett belőle.

Tanítói útja során a Buddha hírt adott más lét-birodalmakról is. Több alkalommal beszélt a különböző lét-birodalmakról, és a viselkedésről, ami oda vezetett, hogy újraszülessünk bennük. Világosnak látszik, hogy ezen birodalmak megsejtett tapasztalása bőségesebb összefüggésrendszert biztosított a szellemi törekvéshez. Még ha ezt a tudást egyelőre nem is bizonyította közvetlen tapasztalás, a Buddha értékes támasznak tartotta mindazok számára, akik a nemes nyolcas utat követik.

A Buddha világossá tette, hogy nincs örökkévaló lét-birodalom, és hogy az újraszületés a mennyei birodalmakban – legyen bármennyire kifinomult – végső soron nem kielégítő és véges. Azt tanította, lehetséges, hogy a teljesen megvilágosodott lény ne szülessék újra. A kezdet nélküli vándorlás oka az időbevetett lét-birodalmakban az alapvető tudatlanság a dolgok valódi természetét illetően. Amikor ezt a tudatlanságot megszűntetik, mindaz eltűnik, amit rá alapoztak.

Mennyire fontos a buddhistáknak, hogy higgyenek az újraszületésben?

A buddhizmus nem a hitrendszerre alapozott vallások családjába tartozik. Ez az oka, hogy a Buddha újraszületésről szóló tanítását nem kell dogmának tekintenünk, amiben a buddhistáknak hinniük kell. A buddhistákat arra bátorítják, hogy higgyék el az újraszületés tanítását, de legyenek folytonosan annak tudatában, hogy egy tanítás elfogadása azért, mert értelmesnek látszik, bizalmat ébreszt, vagy nem mond ellent más tanításoknak, amelyek igazságáról az ember már meggyőződött, nem ugyanaz, mint ha az ember maga ismeri föl az igazságát. A Buddha azt tanította az embereknek, anélkül „szeressék az igazságot”, hogy azt állítanák, valaminek szükségszerűen igaznak kell lennie pusztán azért, mert erős a megérzésük, hogy úgy van. A buddhisták hatalmas többsége természetesen nem lenne képes bebizonyítani az újraszületés igazságát. Arra tanítják őket, egyszerűen fogadják el, hogy voltaképpen nem tudják, vajon igaz-e, de fogadják el az újraszületés tanítását mint munkahipotézist, hogy megérthessék az életüket és követhessék a Buddha megvilágosodáshoz vezető útját. A nemes nyolcas út gyakorlása által a kammába és az újraszületésbe vetett bizalom természetesen, és nem erőltetett módon növekszik.

Mit tanít a buddhizmus a mennyről és pokolról?

A mennyet és a poklot a lét két birodalmának tartják. Ezek valamelyikébe az ember a szándékos cselekedetek eredményeképpen születik. Ámbár azok életideje, akik ezen lét-birodalmak egyikébe születnek, igen hosszú, végül az is csak véget ér. Ez az oka annak, hogy nem tekintik bölcsnek azt a vágyat, hogy halála után valaki a mennyben szülessen újra. A menny egy időleges haladék a születés, öregség, betegség és halál kérlelhetetlensége alól, de nem jelent megszabadulást tőlük.

Phra Brahmagunabhorn (P. A. Payutto): Vigyázz, hogy ne kövesd azokat a tudatlan embereket, akik azt mondják, hogy a buddhizmus túlságosan pesszimista módon tekint a világra. A buddhizmus azt tanítja, hogy a szenvedést meg kell érteni, de a boldogság az, amit meg kell érezni és meg kell valósítani.

Hisznek a buddhisták a szellemekben?

A Buddha megerősítette, hogy léteznek a világban nem emberi lények, akik az érzékek számára láthatatlanok. E lények létezését az évek során kiváló meditátorok igazolták, akik kifejlesztették azokat a képességeket, ami az észlelésükhöz szükséges. A buddhisták nagy többsége, akik nem képesek ez ügyben igazolni az igazságot, hitből fogadja el. Mások, akik kétkedőbbek, nem fejtenek ki véleményt.

A buddhista tanítók úgy tartják, fontosabb az ilyen láthatatlan lények létezésébe vetett hit felkeltésénél, hogy bölcs hozzáállást alakítsunk ki irányukban. A Buddha azt tanította, hogy a születés és halál birodalmában vándorolva kivétel nélkül minden lény társunk, így hát nem szabadna imádnunk vagy felajánlásokkal megvesztegetnünk. A buddhistákat arra tanítják, hogy a nem emberi lények iránti magatartásuk legyen tiszteletteli és kedves. Ha így tesznek, kedvesek lesznek ezek előtt a lények előtt, és nem veszélyezteti őket semmi részükről. És még azokban az esetekben is, amikor a szellemekként felfogott jelenségek csupán az emberi tudattalan teremtményei, egy ilyesfajta magatartás leginkább gyógyító.

Miért tulajdonítanak a buddhizmusban olyan nagy jelentőséget a mulandóságnak?

A mulandóság a létezés egyik legfőbb jellegzetessége. Minden változásban van. Semmi sem marad önazonos, semmi sem tartós. Bár ez egy banális megfigyelésnek tűnik, az alaposabb vizsgálat föltárja, mennyi gondolatunk, érzelmünk, felfogásunk, vágyunk és félelmünk fakad éppen abból, hogy folyamatosan elfelejtődik a mulandóság igazsága. Ha folyamatosan elmélkedünk a dolgok mulandó és feltételektől függő természete fölött, az megóv attól, hogy amikor rendben mennek a dolgok, akkor azok elragadjanak és figyelmetlenekké váljunk, amikor pedig rosszul mennek, akkor elkedvetlenedjünk és elbátortalanodjunk. A meditáció során az összpontosított tudat belátást nyer saját természetébe azáltal, hogy megfigyeli a testi és tudati jelenségek pillanatról pillanatra történő keletkezését és elmúlását.

Mi a nem-én (anattā) kifejezés jelentése?

A meg nem világosodott személy feltételezi, hogy tapasztalataink mögött állandó és tartós entitás áll, és hogy ez az egyedi létezés az énünk, akik valójában vagyunk. Magától értetődőnek vesszük, hogy ez az „én” az, aki lát, gondolkozik, érez, hall, beszél, cselekszik. A Buddha azt tanította, hogy annak ilyesfajta megértése, kik is vagyunk, elhibázott, egyes alapvetően téves megfigyeléseken alapul, és az emberi szenvedés eredendő oka.

A buddhizmus tanítása szerint az én érzetét, ami egyáltalán nem a tapasztalás szilárd középpontja, percről percre teremtjük azáltal, hogy ösztönösen azonosulunk a tapasztalás egyes nézőpontjaival, a testtel, érzésekkel, észlelésekkel, gondolatokkal, érzelmekkel és érzéki tudatossággal. A Buddha arra bátorított minket, hogy alaposabban vizsgáljuk meg a tapasztalásunkat azért, hogy meglássuk, vajon képesek vagyunk-e fölfedezni azt az ént, aminek a létezése annyira nyilvánvalónak látszik. Ha megértjük, hogy az élet okoktól és feltételektől függő, de tulajdonos vagy felügyelő nélküli jelenségek áradata, az belátás a nem-én vagy anattā fogalmába.

Egy módja e tanítás megértésének, ha elgondolkodunk az angol „it is raining”, azaz szó szerint fordítva „az esik” kifejezésen. Itt az „az” jelentésű „it” egyes szám harmadik személyű, semlegesnemű személyes névmás összevethető az „én” szó jelentésével. Mire utal az „az” szócska ebben a kifejezésében? Valóban van egy „az”, ami esik, vagy amikor az „az” szóra utalunk, csak egy nyelvi konvenciót alkalmazunk?

A nem-én tanítását, az intuícióval ellentétben, csak egy szilárd és boldog tudat képes fölismerni. Ezért aztán hangsúlyt helyezünk arra, hogy megteremtsük e belátás szilárd alapját azáltal, hogy nagylelkűséget, erkölcsös életvezetést és meditációt gyakorlunk.

Ha nincs én, mi az, ami újraszületik?

A nem-én tanítása arra a tényre mutat rá, hogy a dolgok sokkal inkább folyamatokként, mint különálló tárgyakként léteznek. A gyertyaláng szolgáltatja a hagyományos analógiát arra, hogy megjeleníthessük a nem-én és az újraszületés közötti viszonyt. Amit gyertyalángnak nevezünk, az nem egy önmagában létező dolog, hanem a kanóc és az oxigén időbevetett viszonyának kifejezése. Ha a régi gyertyáról egy újat gyújtunk meg, csak hétköznapi értelemben igaz, ha azt mondjuk, a láng átvándorolt az egyik gyertyáról a másikra, valójában egy folyamatot tartottunk fönn azáltal, hogy új anyagi alapot szolgáltattunk hozzá. Hasonlóképpen nincs egy énnek nevezett valami, ami újraszületik a test halálakor, hanem egy folyamat ölt testet új és alkalmas formában.

Ha nincs én, akkor hogyan tarthatunk valakit felelősnek a tetteiért?

A buddhizmus különbséget tesz a valóság és a társadalmi közmegegyezés között. Az én ideáját a társadalmi élet egy igen hasznos, valójában elengedhetetlen elemének tekinthetjük. Beszélgetések során a megvilágosodott mesterek az „én” és „te” kifejezést hétköznapi módon használják, válaszolnak, ha megszólítják őket. Az a különbség, hogy a közmegegyezést közmegegyezésnek ismerik föl, és nem keverik össze a végső valósággal.

A buddhista tanítások többsége az élet hétköznapi szintjével foglalkozik. Központi szerepet kap a személyes felelősség. A Dhammapadában a Buddha azt mondja:

Én az énnek menedéke,
mi más lehetne menedék?
Aki magát megfékezte,
az biztos menedékre lel.

HAMAROSAN ÚJABB KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK KERÜLNEK FEL!


Felhasználás és megosztás feltételei:

A weboldalunkon található írások és dokumentumok a Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használhatók fel.Creative Commons Licenc