Ajahn Jayasāro: Without and Within,

Questions and Answers on the Teachings of Theravada Buddhism, Buddhadasa Indapanno Archives, 2013

 

I. fejezet: A Buddha

 

„Ő a Magasztos, a méltóságos, aki önerejéből érte el a tökéletes megvilágosodást, tudása és életvezetése kiteljesedett, jó úton jár, a világok ismerője, felülmúlhatatlan az emberek megszelídítése terén, istenségek és emberek tanítója a megvilágosodott Magasztos.”

 

Ki volt a Buddha?

Úgy 2.600 évvel ezelőtt India északkeleti részén, a mai Nepálban fekvő szakja nép egyik nemzetségének fejedelmi családjában egy kisgyermek született, aki a Szidhattha nevet kapta. 29 éves korában Szidhattha herceg elhagyta a kényelmes és kiváltságos életet, hogy a szellem felszabadulásának útjára lépjen. Hat évvel később, egy meditációval töltött nagyjelentőségű éjszakát követően, amit lótusz ülésben töltött a bódhi-fa alatt, megvalósította a „felülmúlhatatlan tökéletes megvilágosodást”, és ezután ő lett a Buddha, a Felébredett.

Megvilágosodását követően a Buddha hátralévő 45 évét azzal töltötte, hogy felmutatta a Dhammát, annak igazságát, „ahogyan a dolgok valójában vannak”, és ennek az igazságnak a megvalósításához vezető utat. Ugyanekkor a Buddha létrehozta a szerzetesrendet (Szangha) azon férfi és női tanítványai számára, akik szerették volna félretenni világi feladataikat, és teljes szívvel a tanítás tanulmányozásának és gyakorlatának kívánták szentelni magukat.

 

Mi a megvilágosodás?

A megvilágosodás a szenvedéstől és annak okától, a tudati mérgektől vagy szennyeződésektől való megszabadulásra utal. Ilyenkor megtapasztalható annak igaz természete, „ahogyan a dolgok valójában vannak”. A megvilágosodott személy megérti a mulandó jelenségek feltételektől függő természetét, és megtapasztalja a Nibbánát (szanszkrit: Nirvána), a feltételektől független valóságot, ami mindezek mögött meghúzódik. A Buddha úgy hivatkozott erre az állapotra, mint „legfőbb boldogságra”. A megvilágosodott tudatot bölcsesség, együttérzés és tisztaság jellemzi. A Buddha azt tanította, hogy minden emberi lény, férfiak és nők úgy születtek, hogy hordozzák a megvilágosodás lehetőségét.

A Buddha a megvilágosodás négy fokozatáról, és így négyféle megvilágosodott személyről beszélt. Ezen lények közül az első a „folyambalépő”, az utolsó pedig a teljesen megvilágosodott „arahant”. Ezen fokozatok a Buddha nyolcágú ösvényén érhetők el, elérésüket pedig az jelzi, hogy bizonyos mérgező tudatállapotok végleg teljesen eltűnnek a tudatból. Ezen állapotokból már nem lehet visszaesni, aki a megvilágosodás első fokozatát eléri, biztos lehet abban, hogy legkésőbb hetedik élete során eléri a végső fokozatot, belépett a folyamba, amely visszafordíthatatlanul a Nibbāna óceánjába torkollik.

 

Mit jelent a „Buddha” szó?

A Buddha szó azt jelenti, „a felébredett”. A Buddha azt tanította, hogy az az ember, aki még nem érte el a megvilágosodást, alváshoz vagy álomhoz hasonlítható állapotban él. A bölcsesség tiszta fénye révén a Buddha ebből az álomból minden segítség nélkül ráébredt a valóság igaz természetére. A Buddha együttérzéstől vezérelve kereste annak lehetőségét, hogy minden lénnyel, aki a nyomdokaiba kíván lépni, megossza a felébredéshez vezető útra vonatkozó megértését.

 

Emberi lény volt-e a Buddha?

Sziddhattha herceg emberi lény volt. Azon az éjszakán, amikor megvalósította a legmagasabb megvilágosodást, egy buddha lett belőle, és attól a pillanattól, a szó hétköznapi értelmében, már nem volt emberi lény többé. A be nem avatott emberek szemében a Buddha egy mérhetetlenül karizmatikus kimagasló vallási vezetőnek látszott, aki nyolcvanéves korában hétköznapi emberi halált halt. Akiknek viszont fejlettebbek voltak a képességei, tudatában voltak annak, hogy sem külső megjelenés, sem szavak, fogalmak vagy kategóriák megközelítőleg sem képesek arra, hogy buddhaságának csodálatos és halhatatlan természetét kifejezzék.

 

Ácsán Mán: Éppen itt, a szívünk mélyén találjuk meg a Buddhát.

 

Van-e arra bizonyíték, hogy a Buddha valóban élt?

Régészeti leletek erős tapasztalati bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy a Buddha történeti személy volt.

A Buddha beszédeiben megnevezett számtalan kolostort és várost sikerült beazonosítani.

A szövegekben említett helyeken Buddha relikviákat tártak föl.

Az ettől független források alapján datált buddhista uralkodó, Aszóka (szanszkrit: Asóka), hatalmas birodalmában mindenfelé vésett feliratos homokkő oszlopokat emeltetett, melyek közül számos ma is megtalálható, és amelyek széleskörűen hivatkoznak a Buddhára.

Igen sok járulékos bizonyíték lelhető föl a korai szent szövegekben.

A Buddha beszédeinek összefüggésrendszere, amely nélkülözi a belső ellentmondásokat, valamint a „Fegyelmi szabályok könyveiben” a szerzetesrend igazgatására vonatkozó kifinomultan részletezett előírások, határozottan egyetlen szerzőre utalnak.

A fizikai bizonyítékok és a logika természetesen mindig hagy helyet a kétkedésre. Egyszer a Buddha azt mondta: „Aki látja a Dhammát, engem lát.” Más szavakkal a buddhista nézőpont szerint a Buddha létezésének legmegbízhatóbb bizonyítéka, ha valaki saját életében teljesíti be a tanítások igazságát.

 

Voltak-e a Buddhának rendkívüli képességei?

A Buddha számtalan rendkívüli képességgel bírt. Ezek a képességek következhetnek (ha nem is mindig) az elme intenzív gyakorlásából, és még manapság is vannak olyan előrehaladott gyakorlók, akik birtokában vannak ilyen képességeknek. A Buddha ezeket a képességeit korlátozottan használta, általában mint olyan tanítási segédeszközt, amit akkor alkalmazott, amikor minden más módszer kudarcot vallott. A legismertebb eset találkozása Angulimálával, a visszaeső gyilkossal. A Buddha úgy tartotta, hogy az a bizalom, amelyre az emberek szert tesznek ezeket a „csodákat” látva, inkább eltávolítja őket a bölcsesség útjától, semmint odavezeti. Ezért aztán rendkívüli képességekkel bíró szerzeteseinek megtiltotta, hogy bemutassák azt a hétköznapi embereknek. A rendkívüli képességek birtoklása mámorítóvá is válhat: a Buddha óvta tanítványait attól, hogy azokat a szellemi élet céljának nézzék.

 

Hány buddha élt napjainkig?

A théraváda hagyomány szerint egyszerre csak egy buddha léphet föl. Azonban a távoli múltban voltak más buddhák is, és a jövőben is lesznek újabbak. A buddhák föllépése közötti időszakot kalpákban mérik. Egy kalpa rendkívül hosszú ideig tart. A Buddha erre a következő meghatározást adta:

„Tegyük föl, szerzetesek, hogy van egy tíz mérföld hosszú, tíz mérföld széles, tíz mérföld magas hegy, barlangok és üregek nélkül, egyetlen szilárd sziklatömeg. Minden száz év elteltével egy ember egyszer végigsimítaná azt egy finom szövetdarabbal. Ezen erőfeszítés által az a nagy sziklahegy elfogyhatna és eltűnhetne, ám a kalpa még mindig nem érne véget.”

 

Ácsán Tét: A Buddha sosem kényszerített senkit arra, hogy higgyen benne vagy kövesse a tanítását. Azok, akik meghallgatták és végiggondolták okfejtését, elégedetten és egyetértést érezve, lelkesedésből és meggyőződésből váltak tanítványaivá.

 

Milyen viszony fűzte a Buddhát családjához?

A Buddha úgy fejezte ki családja iránti elismerését, ahogyan az a legjobban illett hozzá, mint megvilágosodotthoz: családja tagjait a megvilágosodás útjára vezette. A megvilágosodása utáni első évben, hét évvel azután, hogy távozott, a Buddha visszatért korábbi otthonába, Kapilavatthu városába. Ez a látogatás mély nyomokat hagyott az egész szakja királyságban, nem utolsósorban Szuddhódana királyban, a Buddha apjában: első találkozásuk eredményeként a király elérte a megvilágosodás első két fokát. (Néhány év múlva, amikor a Buddha megtudta, hogy az apja életének végéhez közeledik, utoljára látogatta meg az öreg királyt, és az arahantságig, a megvilágosodás legmagasabb fokáig vezette.) A Kapilavatthuban tett látogatás emlékezetes volt arról is, hogy a Buddha először találkozott hétéves fiával, Ráhulával, mikor is a kisfiú kikérte örökségét. Válaszképpen a Buddha megengedte, hogy a Szanghához csatlakozzon, mint az első fiú novícius.

A Buddha nem tudta tanítani édesanyját Kapilavatthuban, mert miután megszülte őt, meghalt (a legenda szerint később elment tanítani őt az egyik isteni birodalomba, ahol anyja lakozott), de tanítani tudta nevelőanyját és nagynénjét, Padzsápatit. Ő volt az, aki hivatalosan felkérte a Buddhát, hogy alapítson apáca rendet, és amikor beleegyezett, annak rangidős vezetője lett. Az apácák első nemzedékébe tartozott a Buddha sok további nőrokona is, beleértve korábbi feleségét, Jaszódharát. A feljegyzések szerint Padzsápati, Jaszódhara, és a Buddha fia, Ráhula valamennyien addig folytatták a gyakorlást, amíg el nem érték a megvilágosodás legmagasabb szintjét.

A Buddha sok férfi rokonát is szerzetessé avatták, és némelyikük addig jutott, hogy a legnagyobb tanítványok között tartják őket számon. Ezek között van Anuruddha, Nanda, és a leghíresebb közülük, hosszú ideig segítőtársa, Ánanda.

 

Volt a Buddhának humorérzéke?

A Buddha tudatában volt annak, hogy a jogosan alkalmazott humor kellemes és lefegyverző módon képes rámutatni az igazságra. Az a szellemesség és nyelvi készség, amit a Buddha fejedelmi neveltetése során kifejlesztett, beszédeiben újra meg újra felszínre kerül, és szórakoztató hatású. Szójátékok, kifejezések szellemes átformálása, meghökkentő hasonlatok és komikus analógiák egyaránt fellelhetők tanításaiban. Bár lehet, hogy semmi sincs a Buddha tanításaiban, ami a modern olvasókból közvetlenül nevetést váltana ki, amikor elolvasnak néhány szakaszt, könnyen elképzelhetik a Buddha hallgatóinak szélesen mosolygó arcát.

 

II. fejezet: A Dhamma

 

A Tanítást a Magasztos jól adta tovább, nyilvánvaló, időtlen, közvetlenül megtapasztalható,

célhozvezető, az értelmes embereknek maguknak kell utánajárniuk.

 

Mit jelent a Dhamma szó?

A Dhamma (szanszkrit: Dharma) egyrészt a dolgok igazságára utal, „arra, ahogyan a dolgok vannak”, másrészt a Buddha tanítására, ami megvilágítja ezt az igazságot, és részleteiben kifejti az utat, ami elvezet annak közvetlen megtapasztalásához.

 

Mi a négy nemes igazság?

A négy nemes igazságnak nevezett tanítás magába foglalja mindazt, amit a Buddha tanított, a Buddha magyarázata szerint éppen úgy, mint ahogyan a dzsungel minden állatának lábnyoma beleillik az elefánt nyomába. Ezek az igazságok feltárják létezésünk alapvető gondjait és azok megoldását.

 

1. Van dukkha.

A dukkha szót általában a „szenvedés” szóval fordítják, valójában azonban sokkal mélyebb jelentést hordoz, mint amit ez a szó jelent. A dukkha a meg nem világosodott létezés krónikus elégtelenségére utal. A tapasztalás teljes spektrumát felöleli, a súlyos fizikai és érzelmi fájdalomtól a kényelmetlenség és hiány legfinomabb érzetéig.

2. A dukkhának van oka.

A dukkha nem egy megváltoztathatatlan emberi veszélyhelyzet. Bizonyos okoktól és feltételektől függ, különösen a vágyaktól, melyek emberi természetünk alapvető félreismerése révén keletkeznek.

3. A dukkhának van megszűnése.

A dukkhának van teljes megszűnése, a megszabadulás és igazi boldogság állapota.

4. Van út, amely a dukkha megszűnéséhez vezet.

A dukkha a nemes nyolcas út gyakorlása révén megérthető, okai elhagyhatók, megszűnése megtapasztalható. Ez az út magába foglalja belső és külső életünk minden aspektusának nevelését vagy gyakorlását. Nyolc tényezője a következő:

• helyes szemlélet,
• helyes elhatározás,
• helyes beszéd,
• helyes cselekvés,
• helyes életvitel,
• helyes törekvés,
• helyes éberség,
• helyes összeszedettség.

 

El lehet magyarázni részletesebben a nemes nyolcas utat?

A nemes nyolcas út a test, beszéd és elme holisztikus nevelése vagy gyakorlása, ami a megvilágosodásban éri el csúcspontját.

 

A helyes szemlélet hitekre, nézetekre, ideálokra, értékekre utal, amelyek összhangban vannak mindazzal, ahogyan a dolgok vannak. Kezdetben legfontosabb eleme a bizalom abban, hogy (1) az ember képes a megvilágosodásra, (2) és a kamma (szanszkrit: karma) törvényében.

 

A helyes elhatározás a helyes szemlélettel egybehangzó gondolatokra utal. Ezek jellemzője bármiféle mérgező gondolkodás hiánya, különösen azé, amely (1) vágyteli, (2) ellenséges vagy (3) kegyetlen. A helyes elhatározás magában foglalja azt az óhajt, hogy mentesek legyünk minden belső kíntól, valamint a kedvesség és együttérzés gondolatait.

 

A helyes beszéd igaz, hasznos és idejében mondott beszéd, ami udvarias és jószándékú. Ez olyan beszéd, amely mentes a (1) hazugságtól, (2) durvaságtól, (3) pletykától és (4) fecsegéstől.

 

A helyes cselekvés olyan tettekre utal, amelyek sem önmagunknak, sem másoknak nem ártanak. Legalapvetőbb szinten arra utal, hogy tartózkodunk a (1) gyilkosságtól, (2) lopástól és (3) szexuális túlkapásoktól.

 

A helyes életvitel olyan életvezetésre utal, amely nem okoz kárt sem magunknak, sem másoknak. A szövegekben felsorolt helytelen életvitel magában foglalja (1) fegyverek, (2) élőlények, (3) hús és hal, (4) szeszesitalok és (5) mérgek eladását.

 

A helyes erőfeszítés arra a törekvésre utal, hogy:

(1) megakadályozzuk azon kedvezőtlen gondolatok és érzelmek megjelenését, amelyek még nem keltek föl a tudatban,

(2) csökkentsük és megsemmisítsük azokat a kedvezőtlen gondolatokat és érzelmeket, amelyek már fölkeltek a tudatban,

(3) olyan kedvező gondolatokat és érzelmeket vezessünk be a tudatba, amelyek még nem keltek föl,

(4) fenntartsuk és továbbfejlesszük azokat a kedvező gondolatokat és érzelmeket, amelyek már jelen vannak a tudatban.

 

A helyes éberség a jelen tapasztalás éber, kiegyensúlyozott és odaadó tudatosságára utal, különösen:

(1) a fizikai test,

(2) a tapasztalás érzelmi árnyalatai: kellemes, kellemetlen és semleges,

(3) a tudatállapotok,

(4) a tudati jelenségek iránt, mivel azok összefüggésben állnak a Buddha felébredéshez vezető ösvényével.

 

A helyes összeszedettség arra a belső állhatatosságra, tisztaságra és békére utal, amit a meditatív elmélyedés vagy jhāna négy szintjén tapasztalunk.

 

Az első jhāna öt „jhāna tényezővel” jellemezhető: a meditáció tárgyára irányuló kezdeti és fenntartott figyelem, lelkesedés, üdv és a tudat összpontosítottsága. Amint a tudat egyre kifinomultabbá válik, a durvább jhāna tényezők elhalványodnak. Amikor a kezdeti és fenntartott figyelem elvész, elérjük a második jhānát. Amikor a lelkesedés eltűnik, az a harmadik jhāna elérését jelzi. Az üdv elvesztésével pedig a tudat a jhāna negyedik, legfinomabb szintjére ér, amelyet a megingathatatlan egykedvűség különböztet meg a többitől.

 

Mit jelent a menedékvétel?

 

Az élet tele van nehézségekkel, és sosem mentes a fájdalomtól, vagy legalább is annak lehetőségétől. Mivel nem érzik magukat biztonságban, és a hiány krónikus állapotát élik meg, az emberi lények sóvárognak a biztonságra és bizalomra. Sokan ezt egy hitrendszer felvétele vagy szertartások által nyújtott vigasz révén keresik. Hasonló népszerűségnek örvend a szórakozás útja: törekvés az érzéki élvezetekre, gazdagságra, hírnévre, hatalomra és státuszra. A buddhizmus nézete szerint ezen stratégiák egyike sem éri el célját. Az érzékiség és a világi siker nem elégíti ki legmélyebb emberi igényeinket. A dogmákba és a szertartások elvégzésébe vetett hit nem nyújt valódi oltalmat. Mindaddig, amíg az emberekből hiányzik saját életük világos megértése, és továbbra is oktalan tetteket visznek véghez, sosem lesznek biztonságban.

 

Azt tekintjük a szenvedéstől és annak okaitól való megszabadulás felé tett első lépésnek, amikor menedéket veszünk a „három drágakőben” (Buddha, Dhamma, Szangha), mivel ez ad a buddhistáknak biztos alapot, és mutat irányt a cél elérésére irányuló erőfeszítéseiknek. A menedékvétel jelzi a Buddha útja iránti elköteleződés első lépését. A buddhisták kinyilvánítják, hogy a Buddhában keresnek menedéket, mint tanítójukban és vezetőjükben; a Dhammában, tanításában és az odavezető ösvényben; és a Szanghában, megvilágosodott tanítványaiban, ami lelkesíti őket az úton.

 

Miért hivatkoznak úgy gyakran a buddhista tanításokra, mint a közép útjára?

 

A „közép útja” egy olyan kifejezés, amit a Buddha két különböző szövegösszefüggésben használt. Először is jellemzi központi tanítását – mely szerint a dolgok okok és feltételek által keletkeznek és szűnnek meg – mint középutat a megsemmisülés tanok és az örökkévalóság tanok között. Az előbbit az a hit jellemzi, hogy minden véget ér a halállal, az utóbbit az a hit, hogy a halált örökkévaló üdv vagy örökkévaló kárhozat követi.

 

Másodszor a Buddha a nemes nyolcas utat mutatta föl, mint a közép útját, az érzékiségbe merülés és az üres önsanyargatás szélsőségei között, amely utóbbi úgy tartja, „ha nincs fájdalom, nincs eredmény”. Azonban mégis hiba lenne mindezt csak úgy látni, mint ami pusztán egy mértékletességre irányuló tanítás. A közép útját inkább azon átfogó erőfeszítés keretein belül kell felfogni, ami arra irányul, hogy felhagyjunk a kedvezőtlen tudatállapotokkal, gyakoroljuk a kedvező tudatállapotokat, és megszabadulást találjunk a tudatlanságtól és zűrzavartól. A közép útja nem lelhető föl úgy, hogy keresünk egy középső pontot a két szélsőség között. A közép útja minden pillanatban inkább azokban a szellemi gyakorlatokban lelhető föl, amelyek optimális előrehaladást biztosítanak a megvilágosodás mint cél felé.

 

Mit tanít a buddhizmus a boldogság természetéről?

 

Az emberi lények kétfajta boldogságot tapasztalhatnak: amelyik külső indítéktól függ, és amelyik nem. A boldogság első fajtáját a legalapvetőbb szinten az érzéki élvezetekben tapasztaljuk: kellemes dolgok látásában, hallásában, szaglásában, ízlelésében, tapintásában.

Magában foglalja azokat a pozitív érzelmeket is, amelyeket személyes kapcsolatok, világi célok megvalósulása és a társadalmi helyzet révén tapasztalunk.

 

A boldogság második fajtáját a szellemi fejlődés által ismerjük meg. Először a nagylelkűség és erkölcsi fegyelem gyakorlása révén élvezzük, de legmélyebb szintjeit a meditáció által érjük el. A gyakorlott meditálók az összeszedett tudatban felmerülő lelkesedést és üdvöt vitathatatlanul felsőbbrendűnek ismerik el, mint a durvább érzékektől függő élvezeteket. A szenvedés gyökérokai, a mérgező tudatállapotok fokozatos feladása az, amelyben a gyakorló felfedezi a jólét tartós és kifinomult állapotait. Ezt tekintjük egy magasabb boldogságnak, amit úgy tapasztalunk, mint a gyakorlott tudat természetes kifejeződését, nem pedig mint nyereség és veszteség tárgyát képező tünékeny élményt.

 

A Buddha világi követőit arra biztatják, hogy mértéktartó módon keressék azt a világi boldogságot, ami összefér a belső boldogság elérésével, és mondjanak le arról, hogy világi élvezetekbe bonyolódjanak, melyek elfordítják az elmét a szellemi gyakorlástól.

 

Ácsán Cshá: Az igazság mindig jelen van, mint a talajvíz. Azok, akik azt állítják, hogy a Tanítást nem lehet megvalósítani manapság, a mai korban, olyanok, mint azok az emberek, akik még sosem próbáltak meg kutat ásni, mégis erősködnek, hogy nem lehet vizet találni.

 

Miért tűnik oly kevés ember igazán boldognak?

 

A Buddha azt tanította, hogy minden élőlény azzal az ösztönös kívánsággal születik, hogy elkerülje a szenvedést és megtapasztalja a boldogságot. A gondot az okozza, hogy bölcsesség hiányában cselekedeteinkkel valamennyien folytonosan megteremtjük a szenvedés feltételeit, és ugyanakkor elhanyagoljuk, hogy oly módon cselekedjünk, amely megteremti a boldogság feltételeit. Olyan dolgokban keressük a boldogságot, ami elkerülhetetlenül csalódást okoz majd, és fölhagyunk olyan dolgokkal, amelyek hosszú távon a jólétünkhöz vezetnének. Röviden magunk vagyunk saját magunk legádázabb ellenségei.

 

Csak kevés ember vette komolyan fontolóra, milyen is a boldogság természete. Azok közül, akik ezt megtették, még kevesebben köteleződtek el amellett, hogy módszeresen eltávolítsák annak belső akadályait, és tökélyre fejlesszék azok támogató feltételeit. Tehát nem meglepő, hogy oly kevés az igazán boldog ember.

 

A buddhizmus egyik alaptétele, hogy minél világosabban látjuk a dolgok természetét, annál kevesebbet szenvedünk, és annál boldogabbak leszünk. Valóban, a Buddha úgy utalt a buddhista gyakorlás céljára, a nibbánára, mint „a legnagyobb boldogságra”. A világi boldogság múló és megbízhatatlan. Egy kiművelt elme boldogsága viszont tartós menedék.

 

A buddhisták sokat beszélnek a jelenlétről. Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy tanuljunk múltbéli tapasztalatainkból és alkossunk terveket a jövőre?

 

A múlt és a jövő a jelen pillanatban találkozik: a múlt mint emlék és a jövő mint gondolat és elképzelés. A múlt tapasztalatainak bármiféle értékelése, és a jövőre vonatkozó bármiféle elhatározás tudati cselekedet, amelynek szükségszerűen a jelen pillanatban kell bekövetkeznie, nincs más lehetőség, csak így történhet. A gondot az okozza, hogy ha nem vagyunk tudatában, hogy az emlék csak emlék, és a gondolat csak gondolat, könnyen elveszünk bennük. Ha ily módon elveszítjük tudatunk „jelen-létlét”, az életünk önmaga sivár árnyává válik.

 

Minél inkább lehorgonyzunk a jelen pillanatban, annál rendezettebb lesz a tudatunk, annál könnyebb lesz tanulni a múlt tapasztalataiból és bölcs terveket alkotni a jövőre.

 

Mit jelent az érdem?

 

Az érdem (puñña) a test, a beszéd és az elme erényes tulajdonságai révén megvalósuló belső megtisztulásra utal. Az érdemteli tettek felemelik és nemesítik az elmét, és a jóérzés kíséri őket.

 

Thaiföldön a népszerű kifejezés, „érdemre szert tenni” (tham boon), általában a szerzetesrendnek nyújtott felajánlásokra utal. Ezek a felajánlások, ha helyes motivációval adják, valóban érdemteliek lehetnek, de az érdem nem korlátozódik pusztán ezekre a cselekedetekre.

 

A nagylelkű cselekedetek érdemhozók, mivel gyengítik az önző ragaszkodás erejét, és megtanítanak az adakozás örömére. A fogadalmak betartása érdemhozó, mivel gyengíti a kényszert, hogy kárt okozzunk magunknak és másoknak, és hozzászoktatja a tudatot, hogy mentes legyen az önostorozástól, és önbecsülést érezzen. De az érdem legemelkedettebb formája a nemes nyolcas út műveléséből, különösen pedig a meditáció gyakorlásából fakad. A meditáció rendszeres gyakorlásának velejárója az élethez szükséges készségek fejlesztése. Ami azt jelenti, hogy közvetlen felelősséget vállalunk azért, hogy fölhagyjuk a szenvedés okait, és gyakoroljuk a békességet, bölcsességet és együttérzést. Mivel a meditációnak van a legmélyrehatóbb átalakító hatása a tudatra, egyben az érdemek legerőteljesebb létrehozója is.

 

A Buddha azt tanította, hogy az érdemek eredményei nem szűnnek meg a halállal, hanem hozzájárulnak egy jó újraszületéshez is. Bár a Buddha hangsúlyozta az élet és halál körfogásából (saṁsāra) való szabadulás fontosságát, azt is elismerte, hogy azoknak az embereknek, akik még nem készek egy ilyen ösvény bejárására, érthető (és értelmezhető) követendő utat kínál az érdemek felhalmozása, hogy ebben az életben és a következőkben javukra váljék.

 

Néha mondják azt, hogy a buddhizmus tudomány. Mit jelentene ez?

 

Vannak párhuzamok a buddhista szemlélődés gyakorlatai és a tudományos módszerek között, így a vakhit elutasítása és a jelenségek torzítatlan vizsgálatának hangsúlyozása, amelyek a vizsgálódás mindkét módja esetén lényegbevágóak. Azonban vannak különbségek is. A tudomány vizsgálatai során csak annak tanulmányozására szorítkozik, ami nyilvánosan bebizonyítható, mérhető, és akaratlagosan megismételhető. A buddhista meditáció gyakorlóinak befelé tekintő vizsgálódásai nem ezt teszik. A legtöbb tudós manapság munkájához alapvető előfeltételként számtalan nem bizonyított állítást vesz figyelembe, amelyekkel a buddhisták nem tudnak egyetérteni. Ezek közül a legfigyelemreméltóbb az a hit, hogy a tudat pusztán az agy működése által létrehozott jelenség.

 

Az emberi tudatban feltevések és elméletek jönnek létre, amelyek nem ágyazódnak be a külső világba. A szubjektív tapasztalás életünk központi jellegzetessége. A buddhista állítás szerint bármiféle időtálló igazság keresése, ami azon alapszik, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a tényt, csak részben lehet eredményes.

 

A buddhizmus és a tudomány közötti ezen különbségek és bizonyos más eltérések ellenére el kell ismernünk, hogy sok buddhista érzi úgy: nézeteik sokkal inkább összhangban vannak a világi tudósok nézeteivel, mint a legtöbb más vallási hagyomány szemléletével.

 

Pesszimista vallás a buddhizmus?

 

A pesszimizmus a legáltalánosabb szóhasználatban azt jelenti: „hajlam arra, hogy a dolgok legrosszabb nézőpontját lássuk, vagy azt higgyük, a legrosszabb történik majd; a jövőbe vetett remény vagy bizalom hiánya”. Filozófiai álláspontként pedig: „az a hit, hogy ez a világ a lehető legrosszabb, vagy a gonosz végül mindig győzedelmeskedik a jó fölött”.

 

A buddhista tanításra ezen vélemények egyike sem alkalmazható. A Buddha azt tanította, hogy a dolgok okoktól és feltételektől függően keletkeznek és szűnnek meg. Ha egy bizonyos helyzetben a rossz megtörténtéhez vezető okok és a feltételek kerekednek felül, akkor rossz fog bekövetkezni; ha a lehetséges legjobb eredményre vezető okok és feltételek kerekednek felül, akkor a legjobb eredmény jön létre. Azt hangsúlyozta, tanuljuk meg a dolgokat tisztán látni, ahelyett, hogy egyoldalú beállítottságot tennénk magunkévá.

 

A Buddha, megértve a jelenségek ok-okozati természetét, nem rögzítette az egymással vég nélküli harcban álló jó és rossz abszolút értékeit. Így elvethető az az elképzelés, hogy egy olyan küzdelem egyik oldalának végső győzelmét hirdette, amelynek alapjában a létezését sem fogadta el. A buddhisták úgy tartják, hogy ha egy csésze tea sós ízű, ami éppen eléggé kellemetlen, az elsősorban nem egy lényegében rosszindulatú világegyetem bizonyítéka, hanem egyszerűen csak annak eredménye, hogy valaki összetévesztette a sótartót a cukortartóval.

 

Phra Brahmagunabhorn (P. A. Payutto): A kamma lényege a szándék. A szándék az, ami arra ösztönöz, hogy kapcsolatba kerüljünk a dolgokkal, és meghatározza azon kapcsolatok természetét. Nyerünk-e valamit a körülményekből, hogyan reagálunk rájuk, hogyan akaszkodunk rájuk, az a szándék erejében rejlik. A szándéktól függ, vajon kedvezőtlen vagy kedvező tudatállapotoknak megfelelően cselekszünk.

 

De a buddhizmus nem csak a szenvedésről szól?

 

A Buddha azt mondta, hogy minden tanítása – és hagyományosan 84 ezer a számuk – két tanításban összefoglalható: ez a dukkha és a dukkha megszűnése. A fizikai és tudati szorongás értelmében vett szenvedés csak a dukkha legdurvább kifejeződése. A magyar „szenvedés” szó és a dukkha páli koncepciója közötti viszony összevethető az „égővörös” és a „szín” szavak közti viszonnyal. A dukkha szót úgy is fordíthatjuk, mint krónikus hiányérzetet, vagy a tapasztalat hibáját vagy elégtelenségét. Ilyen értelemben a dukkha olyan tapasztalat, amit úgy tekintünk, mint ami „nem nibbāna”. Ezért aztán úgy tekintik, még a legfinomabb és legemelkedettebb tudatállapotok is a dukkha birodalmán belül foglalnak helyet, mivel feltételektől függő jelenségek lévén, ha ragaszkodunk hozzájuk, az nem képes tartós nyugalmat adni.

 

Egyszerűbben kifejezve a dukkhát úgy is kifejezhetjük, mint „az igazi boldogság hiányát”.

 

A Buddha tanította a szenvedés megszűnéséhez vezető utat, de kihangsúlyozta, hogy a szenvedéstől szabadulás csak akkor lehetséges, ha szembenézünk vele és tökéletesen megértjük a természetét. Az első nemes igazságban a Buddha kijelenti, hogy a meg nem világosodott hétköznapi lény életét a dukkha jellemzi, azon vágyakozások következtében, amelyek kísérik annak nem tudását, miképpen vannak a dolgok.

 

Igaz az, hogy a buddhizmus a vágyak feladását tanítja?

 

A buddhizmus kétféle vágyat különböztet meg: az elsőt (taṇhā) el kell hagyni, a másodikat (chanda) ki kell fejleszteni.

 

A taṇhā vágy, ami annak alapvető félreértéséből fakad, hogyan is vannak a dolgok, ami állandóságot, boldogságot és énséget észlel ott, ahol nincs. Vágy élvezetekre, amelyekre azáltal tehetünk szert, hogy megszerezzük őket, megszabadulunk tőlük, vagy azonosulunk velük. A taṇhā egyéni szenvedéshez vezet, és majdnem minden szociális gond alapja.

 

A chanda vágy, ami annak helyes megértéséből fakad, hogyan is vannak a dolgok. Középpontjában az áll, hogy törekszünk az igazságra és a jóságra. Annak vágya, hogy jót tegyünk, hogy helyesen, jóindulatúan és bölcsen cselekedjünk – az igazra és jóra törekvés minden vágya a személy kiteljesedéséhez és a közösség egészségéhez vezet.

 

A chanda és a taṇhā közti különbség nem filozófiai, hanem pszichológiai. Az élet közvetlen tapasztalását alaposan szemügyre véve a valódi boldogsághoz vezető és nem vezető vágy közti különbség egyre világosabbá válik.

 

Mit jelent az „elengedés”?

 

A Buddha azt tanította, hogy figyeljük meg, miként teremtünk szüntelenül szenvedést azáltal, hogy úgy fogjuk föl a testet és érzékszerveit, érzéseit, észleléseit, gondolatait és érzelmeit, mint ami „én vagyok” vagy „az enyém”. Ha megtanuljuk, hogyan hagyjunk föl ezzel a szokással, megtanuljuk, hogyan gyakoroljuk az „elengedést”. Ez azonban nem lehetséges akaratlagosan. Az elengedés természetesen történik meg, amikor a gyakorlott tudat eléggé éles ahhoz, hogy fölfogja, hogy közvetlen tapasztalásunkban semmi sincs, ami megfelelne az „én” és „enyém” koncepciójának.

 

Azonban az „én” és „enyém” nem puszta illúziók, hanem hasznos társadalmi konvenciók, és a Buddha azt tanította, hogy úgy is kell őket tekintetbe venni. Bár a test tulajdonképpen nem a „miénk”, ez nem jelenti azt, hogy nem kéne törődnünk vele. A test elengedése nem jelenti azt, hogy föladjuk a testgyakorlást, a fürdést vagy az egészséges étkezést, csak annyit jelent, hogy nem engedjük, hogy életünket a test szempontjai határozzák meg. Azt jelenti, hogy megszabadulunk mindazon aggodalmaktól, bizonytalanságoktól és hiúságoktól, az öregedés, betegség és halál valamennyi félelmétől, amelyek a testhez fűződő értelmetlen kapcsolatot kísérik.

 

Emellett az „elengedés” egy olyan kifejezés, amelyet az értelmes erőfeszítésre alkalmazunk. Tudjuk azt, hogy nincs olyan erőfeszítés, amely egy légüres térben létezne, hogy bizonyos fokig mindig hatnak rá olyan körülmények, amelyek fölött nincs hatalmunk, elengedjük a jövőre vonatkozó kívánságainkat és várakozásainkat. Megteremtjük a lehető legjobb körülményeket ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, és azután „elengedjük” az eredményeket.

 

Hogyan lesz valakiből buddhista?

 

Tulajdonképpen valaki akkor lesz buddhista, ha menedéket vett a Buddhában, Dhammában és Szanghában, majd magát annak szenteli, hogy a Buddha tanításait tanulmányozza és életében alkalmazza.

 

Az olyan buddhista országokban, mint Thaiföld, sosem voltak külön szertartások, melyek során az emberek formálisan megerősítették volna buddhizmus iránti elkötelezettségüket. Ez bizonyos fokig talán onnan származhat, hogy a buddhizmus nem olyan vallás, amelynek az alapja bizonyos hittételek elfogadása, és részben onnan is, hogy mivel nincs buddhista hittérítés, kevés az új áttérő. Akárhogy is, az emberek buddhista önazonosságukat általában magától értetődőnek veszik, azt feltételezve, hogy buddhisták születésük napjától kezdve.

 

Indiában valamelyest más a helyzet. Nagyjából az elmúlt hetven évben a dalitok (korábban úgy nevezték őket, „érinthetetlenek”) nagy számban tértek át a buddhizmusra, követve vezetőjük, Dr. Ambedkar példáját. Hatalmas áttérési ünnepségeket rendeztek, amelyeknek fő jellegzetessége a Buddha, Dhamma és Szangha mint menedék formális elfogadása volt, és az öt fogadalom szerinti élet melletti elköteleződés. (Thaiföldön majdnem minden buddhista szertartás magában foglalja a menedék és az öt fogadalom kérésének formuláját a szerzetesrend tagjaitól.)

 

Mik a szennyeződések?

 

A gyakorlatlan tudat sok olyan tudatállapotnak esik áldozatul, amelyek elhomályosítják természetes ragyogását. Ezek magukban foglalják a sóvárgást, féltékenységet, haragot, gyűlöletet és ellenségeskedést, tompaságot és nyugtalanságot, önteltséget, zavarodottságot, pimaszságot, megvetést és gőgöt, és a nézetekhez és hitrendszerekhez ragaszkodást. Szerencsére ezen tudatállapotok egyike sincs elmozdíthatatlanul bekötve a tudatba, mindegyik kiküszöbölhető a nemes nyolcas út gyakorlása révén. Ezeket a negatív, káros tudatállapotokat nevezik páli nyelven kilészának, amit magyarul általában tudati szennyeződésnek fordítanak.

 

Ebben a könyvben a „mérgező tudatállapotok” kifejezést részesítjük előnyben a „tudat szennyeződéseivel” szemben. Ennek a nem megszokott fordításnak az az értelme, hogy először is a szennyeződést általában visszafordíthatatlannak tekintik, míg a kilésza nem az; másodszor a mérgező egy ismerős és erőteljes korunkbeli szó, ami megvilágítja a kilészákkal szembeni figyelmetlen hozzáállást; harmadszor pedig lehetővé teszi a fokozatosságot: beszélhetünk valamiről, ami kevéssé, másról, ami súlyosan mérgező.

 

 

A buddhizmus vallás vagy filozófia?

 

A buddhizmus fejtörést okozhat annak, aki a nagy egyistenhívő vallási tradíciók valamelyikében nőtt föl, mint amilyen a kereszténység vagy az iszlám. Bár a buddhista hagyományokban helye van az áhítatnak és a szertartásnak, a buddhizmusnak nincsenek dogmái, nincs egyetlen nagykönyve, és nem foglalja magába egy isten tiszteletét. Viszont a buddhizmus rendelkezik egy nagy tanítás halmazzal, amit más hagyományokban a filozófia vagy a pszichológia területéhez tartozónak tekintenének. Ezért azután sok a kétely afelől, vajon a buddhizmus egyáltalán vallásnak tekinthető-e.

 

A buddhizmus csakugyan nem illik bele abba a sablonba, amit a nyugati világ kreált a vallásra. Vajon ez azt jelenti, hogy a buddhizmus egyáltalán nem vallás, vagy egyszerűen csak egy másfajta vallás, az vita tárgyát képzi. Hogy a második lehetőség mellett érveljünk, azt mondhatjuk, hogy míg a Közép-Keleten kialakult vallások lényegében hitrendszerek, addig a buddhizmus egy nevelési rendszer.

 

Ácsán Bódhi Csandaszáró: A Buddha tanításai talpára állították, ami felfordult, felfedték, ami rejtett volt. Olyanok, mint a ragyogó fény, ami világosságot ad a sötétségben tévelygő embereknek.

 

Vannak buddhista szentiratok?

 

A Tipitaka (szó szerint a „három kosár”) a théraváda buddhizmus elsődleges szövegeinek gyűjteménye, melyet az ősi indiai páli nyelven őriztek meg. A Tipitaka angol fordítása hozzávetőlegesen húszezer nyomtatott oldalt tesz ki.

 

A Tipitaka három nagy részre oszlik:

 

Vinaja pitaka

Azon szövegek gyűjteménye, amelyek a szerzetesek és szerzetesnők fegyelmi szabályzatát, és a kolostori ügyek elrendezésére vonatkozó szabályokat tartalmazzák. Az utóbbi éppúgy magában foglal például a kolostori etikettre, a szertartásokra és a „négy szükségletre”, azaz a ruhára, étel-alamizsnára, lakhelyre és gyógyszerre vonatkozó fejezeteket, mint az új tagok felavatásának és a viták rendezésének szabályait.

 

Szutta pitaka

A szutták, vagyis tanítóbeszédek gyűjteménye, ami magában foglalja a Buddha valamennyi feljegyzett beszédét, kisebb számú tanítóbeszéddel együtt, amelyet a vezető tanítványok mondtak el. A Szutta pitaka öt nikájára, azaz gyűjteményre oszlik:

 

Dígha nikája: A hosszú beszédek gyűjteménye.

Maddzshima nikája: A középhosszú beszédek gyűjteménye.

Szamjutta nikája: A tematikusan rendezett gyűjtemény.

Anguttara nikája: A számosságok szerint rendezett gyűjtemény.

Khuddaka nikája: A rövidebb könyvek gyűjteménye.

 

Abhidhamma pitaka

A Szutta pitakában megjelenő alapelvek újrafeldolgozása és rendszerezése.

 

Mi a buddhizmus végső lényege?

 

A Buddha egy erőteljes hasonlattal válaszolta meg ezt a kérdést. Azt mondta, bármely tenger, bármely óceán vizéből vennénk mintát, annak mindig egyetlen íze lenne, a só íze, így a Buddha bármely tanítása a megszabadulás egyetlen ízét fedi föl. A megszabadulás, a szabadulás a dukkhától és okaitól, a buddhizmus végső lényege.

 

Mi a Dhamma gyakorlásának végső célja?

 

A Dhamma gyakorlásának eredményeit úgy negatív, mint pozitív értelemben is kifejthetjük. Negatív értelemben az eredménye mentesség minden szenvedéstől, és azok minden okától, nevezetesen a sóvárgásban, gyűlöletben és zavarodottságban gyökerező mérgező tudatállapotoktól. Pozitív értelemben ez a bölcsesség, együttérzés és belső szabadság kiteljesedése.

 

Hisznek istenben a buddhisták?

 

Mivel az „isten” szó jelentése eltér a világ különféle vallási hagyományaiban, nincs egyenes válasz erre a kérdésre. Míg a személyes teremtőisten fogalma egyértelműen nem fér össze a buddhista tanításokkal, az „isten” néhány elvontabb koncepciója talán bizonyos fokig összeegyeztethető vele.

 

Mennyire bízhatunk a buddhista szövegek hitelességében, figyelembe véve, hogy a Buddha halála utáni első párszáz évben szóban történt az átadás?

 

A buddhista szövegek szóbeli átadása sokkal inkább tekinthető erősségnek, mint gyengeségnek. Amikor a szövegeket szerzetesek csoportjai őrzik meg úgy, hogy szabályos időközönként együtt recitálják őket, minimumra csökken az elhagyásból vagy szándékos módosításból eredő hibák valószínűsége. Míg el kell ismernünk, hogy nincs megingathatatlan bizonysága az ősi szövegek hitelességének, mégis jó okunk van arra, hogy bizalommal legyünk irántuk.

 

Először is, amint már korábban magyaráztuk, a Buddha beszédeinek van egy belső összefüggésrendszere, és hiányzik belőlük az ellentmondás, ami figyelemreméltó, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen hatalmas mennyiségű szövegről van szó, ami sok százszor terjedelmesebb, mint például a keresztény Új Testamentum. A különböző buddhista felekezetek által különböző nyelveken megőrzött azonos tanítás gyűjtemények igen nagyfokú megegyezést mutatnak.

 

A Buddha tanítása nem sajátos történeti eseményeken áll vagy bukik. A test, beszéd és tudat művelésének egy olyan rendszerét írja le, amely a megvilágosodáshoz vezet. Az elmúlt évszázadok alatt számtalan férfi és nő, szerzetes és világi, ültette át a gyakorlatba ezen szövegek tanításait, és szerzett bizonyságot azok igazsága és hatékonysága felől. Végső soron ez az oka annak, hogy a buddhisták bíznak a Buddha mai napig továbbadott tanításának hitelességében.

 

 

 

A buddhizmus túlságosan az egyénre összpontosít, és hiányzik a társadalmi vetülete?

 

A „buddhizmus” kifejezés a modern szóhasználathoz kötődik. A Buddha maga a tanítására úgy utalt: Dhamma-Vinaja, a „vinaja” szóval azokra az eszközökre utalva, melyek segítségével a külső környezetet úgy lehet elrendezni, hogy a Dhamma tanulásához, gyakorlásához és megvalósításához a legkedvezőbb körülményeket megteremtsék. A vinaja csúcspontját azokban a szabályokban és előírásokban éri el, amelyek a buddhista szerzetesek életét kormányozzák, de alkalmazhatók nagy vonalakban az egész társadalomra is. Utóbbi szövegösszefüggésében a vinaja törvények, szokások és hagyományok formáját ölti magára, amelyek támogatják a közösségekben a sóvárgás, gyűlölet és zavarodottság csökkentését, és bátorítják az igazságosság, békesség és összhang növekedését.

 

Akik az elsődleges buddhista szövegeket tanulmányozzák, nagyszámú tanításra lelnek, amelyek a Tan társadalmi vetületével foglalkoznak. A buddhizmusnak ezt a területét a nyugati szerzők – akiket sokkal jobban érdekeltek a meditációról szóló tanítások – talán elhanyagolták. Miközben egy olyan buddhizmusra vágytak, amely mentes az ázsiai „kulturális tehertől”, néha a Dhamma-Vinaja elégtelen és leegyszerűsítő nézeténél kötöttek ki.

 

Hogy méltányosak legyünk, el kell ismernünk, hogy a modern buddhista nemzetek vezetői hasonló hibába estek. Thaiföldön a szabad piac „istenségei” sokkal több befolyást kezdenek gyakorolni, mint a vinaja alapelvei. A rövidtávú nyereséget általában sokkal gyakorlatiasabb és kifizetődőbb célnak tekintik, mint a hosszútávú jólétet.

 

Ácsán Mahá Bua: Midőn végül felismered, hogy amíg ez az üres szoba, amelyben a saját felfogásod szerint benne vagy, sosem lehet addig valóban üres, amíg te – ürességének tanúja – el nem hagyod, az lesz a pillanat, amikor a valódi énedről szóló alapvető téveszme eloszlik, és a tiszta, káprázatmentes tudat megjelenik.

 

Mennyi időt vesz igénybe, hogy az ember megvilágosodjék?

 

A kérdést talán egy régi történettel lehetne megválaszolni. Egy szerzetes vándorol a határban. Megkérdez egy idős asszonyt, aki az út szélén üldögél, hogy mennyi idő alatt érhetné el a hegyet. Az asszony nem válaszol. Újra megkérdezi az asszonyt, de ezúttal sem kap választ. És ez történik harmadjára is. A szerzetes azt feltételezi, hogy az asszony bizonyára süket. Ahogy továbbmegy, hallja, hogy az asszony utánakiált:

 

– Hét nap alatt!

 

A szerzetes visszatér az asszonyhoz:

 

– Öreganyám, háromszor kérdeztelek, és te mindannyiszor hallgattál. Miért vártál addig, amíg tovább nem mentem, mielőtt utánam kiáltottad volna a választ?

 

Az idős asszony így válaszol:

 

– Mielőtt válaszoltam volna, látnom kellett, milyen gyorsan haladsz, és milyen elszántnak látszol.

 

A buddhisták, akik meg vannak győződve arról, hogy van valami, amit megvilágosodásnak neveznek, és rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elérjék, nos, akik ezen megvalósítás útját követik, kevés időt szentelnek arra, hogy azon törjék a fejüket, mennyi ideig tart. Hét nap, hét hónap, hét év, vagy hét élet – bármeddig is tart, nincs másik út.

 

Dióhéjban mi a kamma törvénye?

 

A Buddha azt mondta, hogy a kamma lényege a szándék. A kamma (szanszkrit: karma) törvénye az ok és okozat törvényének erkölcsi vetületét fejezi ki. A test, beszéd és tudat által végrehajtott bármely szándékos cselekedet olyan eredményt hoz, ami összefüggésben áll azzal a szándékkal. Még egyszerűbben kifejezve: a jó cselekedeteknek jó eredménye, a rossz cselekedeteknek rossz eredménye lesz. Azok a tettek, amelyeket a sóvárgásban, haragban és zavarodottságban gyökerező mérgező tudatállapotok váltanak ki, hozzájárulnak a jövőbeli szenvedéshez. Azok a tettek, amelyek megértésből és együttérzésből erednek, hozzájárulnak a jövőbeli boldogsághoz.

 

Minden, ami az életünkben történik, előre meg van írva, vagy van szabad akarat?

 

A Buddha elutasította azt a hiedelmet, hogy az életünkben minden elkerülhetetlen, eleve elrendelt valamiféle természetfölötti erő által. Tanítványait arra is bátorította, hogy észrevegyék, amint a test és tudat közvetlen elemzésével a szabad akaratot gyakorló független én ideája eltűnik.

 

Életünk minden pillanatában a tapasztalásnak van egy sajátos hangulata/színezete: kellemes, kellemetlen vagy semleges. Tudatosság és megértés híján a kellemesre megragadással, a kellemetlenre elutasítással, a semlegesre tompasággal reagálunk. Ily módon életünket nagyban meghatározzák a tapasztalás nyersanyagára adott szokásos reakciók. Tudatossággal és megértéssel a tapasztalás érzelmi színezetét annak ismerjük föl, ami, döntéseket viszont sokkal értelmesebb szempontok alapján hozunk. Ily módon felismerhető egy bizonyos szabadság attól, ami adódik.

 

Kérem, ábrázolja a kamma törvényének működését!

 

Minden nap oly sok szándékos cselekedetet hajtunk végre, az életünk szándékok oly bonyolult áramlása, hogy valamely egyedi cselekedet hatása ritkán nyilvánvaló. Egy analógiával élve, ha egy vödörnyi savat öntünk egy folyóba, biztosak lehetünk abban, hogy bizonyos mértékben csökkenteni fogja a víz pH-értékét. De a nagyságrend, amelytől a változás már megfigyelhető, attól függ, milyen további anyagokat juttattak a vízbe. Ha a víz már nagyon savas vagy nagyon lúgos volt, lehet, hogy a hatás egyáltalán nem lesz nyilvánvaló.

 

Bár lehet, hogy az egyén kammikus cselekedeteinek külső hatása nem könnyen igazolható, belsőleg ez egy külön történet. Könnyen megfigyelhetjük, hogy minden esetben, amikor engedünk a haragnak, megnöveljük annak valószínűségét, hogy hasonlóképpen elmerülünk benne a jövőben is. Szokásokat és személyiségvonásokat teremtünk és táplálunk azáltal, hogy egyre-másra szándékos tetteket halmozunk föl. Minden alkalommal, amikor durva szándékkal cselekszünk, azonnal kissé durvább emberi lénnyé válunk. Minden alkalommal, amikor jóindulattal cselekszünk, azonnal kissé kedvesebb emberek leszünk.

 

Mit mond a buddhizmus az újraszületésről?

 

Azon éjszaka korai óráiban, amikor Gautama Sziddhattha megvilágosodott, úgy találta, hogy képes fölidézni nagyszámú előző életét. Az éjszaka középső szakaszában úgy találta, hogy képes követni a lények vándorlását különböző lét-tartományokon és sok-sok életen át, és így bizonyságot tenni a kamma törvényéről. Ezek az elképzelhetetlenül intenzív tapasztalatok olyannyira aláásták tudatában a mérgezettség mélyenfekvő alapzatait, és annyira felerősítették szemlélődése erejét, hogy hajnalra teljesen megvilágosodott buddha lett belőle.

 

Tanítói útja során a Buddha hírt adott más lét-birodalmakról is. Több alkalommal beszélt a különböző lét-birodalmakról, és a viselkedésről, ami oda vezetett, hogy újraszülessünk bennük. Világosnak látszik, hogy ezen birodalmak megsejtett tapasztalása bőségesebb összefüggésrendszert biztosított a szellemi törekvéshez. Még ha ezt a tudást egyelőre nem is bizonyította közvetlen tapasztalás, a Buddha értékes támasznak tartotta mindazok számára, akik a nemes nyolcas utat követik.

 

A Buddha világossá tette, hogy nincs örökkévaló lét-birodalom, és hogy az újraszületés a mennyei birodalmakban – legyen bármennyire kifinomult – végső soron nem kielégítő és véges. Azt tanította, lehetséges, hogy a teljesen megvilágosodott lény ne szülessék újra. A kezdet nélküli vándorlás oka az időbevetett lét-birodalmakban az alapvető tudatlanság a dolgok valódi természetét illetően. Amikor ezt a tudatlanságot megszűntetik, mindaz eltűnik, amit rá alapoztak.

 

Mennyire fontos a buddhistáknak, hogy higgyenek az újraszületésben?

 

A buddhizmus nem a hitrendszerre alapozott vallások családjába tartozik. Ez az oka, hogy a Buddha újraszületésről szóló tanítását nem kell dogmának tekintenünk, amiben a buddhistáknak hinniük kell. A buddhistákat arra bátorítják, hogy higgyék el az újraszületés tanítását, de legyenek folytonosan annak tudatában, hogy egy tanítás elfogadása azért, mert értelmesnek látszik, bizalmat ébreszt, vagy nem mond ellent más tanításoknak, amelyek igazságáról az ember már meggyőződött, nem ugyanaz, mint ha az ember maga ismeri föl az igazságát. A Buddha azt tanította az embereknek, anélkül „szeressék az igazságot”, hogy azt állítanák, valaminek szükségszerűen igaznak kell lennie pusztán azért, mert erős a megérzésük, hogy úgy van. A buddhisták hatalmas többsége természetesen nem lenne képes bebizonyítani az újraszületés igazságát. Arra tanítják őket, egyszerűen fogadják el, hogy voltaképpen nem tudják, vajon igaz-e, de fogadják el az újraszületés tanítását mint munkahipotézist, hogy megérthessék az életüket és követhessék a Buddha megvilágosodáshoz vezető útját. A nemes nyolcas út gyakorlása által a kammába és az újraszületésbe vetett bizalom természetesen, és nem erőltetett módon növekszik.

 

Mit tanít a buddhizmus a mennyről és pokolról?

 

A mennyet és a poklot a lét két birodalmának tartják. Ezek valamelyikébe az ember a szándékos cselekedetek eredményeképpen születik.  Ámbár azok életideje, akik ezen lét-birodalmak egyikébe születnek, igen hosszú, végül az is csak véget ér. Ez az oka annak, hogy nem tekintik bölcsnek azt a vágyat, hogy halála után valaki a mennyben szülessen újra. A menny egy időleges haladék a születés, öregség, betegség és halál kérlelhetetlensége alól, de nem jelent megszabadulást tőlük.

 

Phra Brahmagunabhorn (P. A. Payutto): Vigyázz, hogy ne kövesd azokat a tudatlan embereket, akik azt mondják, hogy a buddhizmus túlságosan pesszimista módon tekint a világra. A buddhizmus azt tanítja, hogy a szenvedést meg kell érteni, de a boldogság az, amit meg kell érezni és meg kell valósítani.

 

Hisznek a buddhisták a szellemekben?

 

A Buddha megerősítette, hogy léteznek a világban nem emberi lények, akik az érzékek számára láthatatlanok. E lények létezését az évek során kiváló meditátorok igazolták, akik kifejlesztették azokat a képességeket, ami az észlelésükhöz szükséges. A buddhisták nagy többsége, akik nem képesek ez ügyben igazolni az igazságot, hitből fogadja el. Mások, akik kétkedőbbek, nem fejtenek ki véleményt.

 

A buddhista tanítók úgy tartják, fontosabb az ilyen láthatatlan lények létezésébe vetett hit felkeltésénél, hogy bölcs hozzáállást alakítsunk ki irányukban. A Buddha azt tanította, hogy a születés és halál birodalmában vándorolva kivétel nélkül minden lény társunk, így hát nem szabadna imádnunk vagy felajánlásokkal megvesztegetnünk. A buddhistákat arra tanítják, hogy a nem emberi lények iránti magatartásuk legyen tiszteletteli és kedves. Ha így tesznek, kedvesek lesznek ezek előtt a lények előtt, és nem veszélyezteti őket semmi részükről. És még azokban az esetekben is, amikor a szellemekként felfogott jelenségek csupán az emberi tudattalan teremtményei, egy ilyesfajta magatartás leginkább gyógyító.

 

Miért tulajdonítanak a buddhizmusban olyan nagy jelentőséget a mulandóságnak?

 

A mulandóság a létezés egyik legfőbb jellegzetessége. Minden változásban van. Semmi sem marad önazonos, semmi sem tartós. Bár ez egy banális megfigyelésnek tűnik, az alaposabb vizsgálat föltárja, mennyi gondolatunk, érzelmünk, felfogásunk, vágyunk és félelmünk fakad éppen abból, hogy folyamatosan elfelejtődik a mulandóság igazsága. Ha folyamatosan elmélkedünk a dolgok mulandó és feltételektől függő természete fölött, az megóv attól, hogy amikor rendben mennek a dolgok, akkor azok elragadjanak és figyelmetlenekké váljunk, amikor pedig rosszul mennek, akkor elkedvetlenedjünk és elbátortalanodjunk. A meditáció során az összpontosított tudat belátást nyer saját természetébe azáltal, hogy megfigyeli a testi és tudati jelenségek pillanatról pillanatra történő keletkezését és elmúlását.

 

Mi a nem-én (anattā) kifejezés jelentése?

 

A meg nem világosodott személy feltételezi, hogy tapasztalataink mögött állandó és tartós entitás áll, és hogy ez az egyedi létezés az énünk, akik valójában vagyunk. Magától értetődőnek vesszük, hogy ez az „én” az, aki lát, gondolkozik, érez, hall, beszél, cselekszik. A Buddha azt tanította, hogy annak ilyesfajta megértése, kik is vagyunk, elhibázott, egyes alapvetően téves megfigyeléseken alapul, és az emberi szenvedés eredendő oka.

 

A buddhizmus tanítása szerint az én érzetét, ami egyáltalán nem a tapasztalás szilárd középpontja, percről percre teremtjük azáltal, hogy ösztönösen azonosulunk a tapasztalás egyes nézőpontjaival, a testtel, érzésekkel, észlelésekkel, gondolatokkal, érzelmekkel és érzéki tudatossággal. A Buddha arra bátorított minket, hogy alaposabban vizsgáljuk meg a tapasztalásunkat azért, hogy meglássuk, vajon képesek vagyunk-e fölfedezni azt az ént, aminek a létezése annyira nyilvánvalónak látszik. Ha megértjük, hogy az élet okoktól és feltételektől függő, de tulajdonos vagy felügyelő nélküli jelenségek áradata, az belátás a nem-én vagy anattā fogalmába.

 

Egy módja e tanítás megértésének, ha elgondolkodunk az angol „it is raining”, azaz szó szerint fordítva „az esik” kifejezésen. Itt az „az” jelentésű „it” egyes szám harmadik személyű, semlegesnemű személyes névmás összevethető az „én” szó jelentésével. Mire utal az „az” szócska ebben a kifejezésében? Valóban van egy „az”, ami esik, vagy amikor az „az” szóra utalunk, csak egy nyelvi konvenciót alkalmazunk?

 

A nem-én tanítását, az intuícióval ellentétben, csak egy szilárd és boldog tudat képes fölismerni. Ezért aztán hangsúlyt helyezünk arra, hogy megteremtsük e belátás szilárd alapját azáltal, hogy nagylelkűséget, erkölcsös életvezetést és meditációt gyakorlunk.

 

Ha nincs én, mi az, ami újraszületik?

 

A nem-én tanítása arra a tényre mutat rá, hogy a dolgok sokkal inkább folyamatokként, mint különálló tárgyakként léteznek. A gyertyaláng szolgáltatja a hagyományos analógiát arra, hogy megjeleníthessük a nem-én és az újraszületés közötti viszonyt. Amit gyertyalángnak nevezünk, az nem egy önmagában létező dolog, hanem a kanóc és az oxigén időbevetett viszonyának kifejezése. Ha a régi gyertyáról egy újat gyújtunk meg, csak hétköznapi értelemben igaz, ha azt mondjuk, a láng átvándorolt az egyik gyertyáról a másikra, valójában egy folyamatot tartottunk fönn azáltal, hogy új anyagi alapot szolgáltattunk hozzá. Hasonlóképpen nincs egy énnek nevezett valami, ami újraszületik a test halálakor, hanem egy folyamat ölt testet új és alkalmas formában.

 

Ha nincs én, akkor hogyan tarthatunk valakit felelősnek a tetteiért?

 

A buddhizmus különbséget tesz a valóság és a társadalmi közmegegyezés között. Az én ideáját a társadalmi élet egy igen hasznos, valójában elengedhetetlen elemének tekinthetjük. Beszélgetések során a megvilágosodott mesterek az „én” és „te” kifejezést hétköznapi módon használják, válaszolnak, ha megszólítják őket. Az a különbség, hogy a közmegegyezést közmegegyezésnek ismerik föl, és nem keverik össze a végső valósággal.

 

A buddhista tanítások többsége az élet hétköznapi szintjével foglalkozik. Központi szerepet kap a személyes felelősség. A Dhammapadában a Buddha azt mondja:

Én az énnek menedéke,

mi más lehetne menedék?

Aki magát megfékezte,

az biztos menedékre lel.

III. fejezet: A Szangha

 

Ők alkotják a Magasztos Szerzetes-gyülekezetét, ami jó úton jár,

a Magasztos Szerzetes-gyülekezete egyenes úton jár,

a Magasztos Szerzetes-gyülekezete igaz úton jár,

a Magasztos Szerzetes-gyülekezete helyes úton jár.

Ez a Magasztos Szerzetes-gyülekezete, azaz a négy pár és a nyolc személy,

amely érdemes a felajánlásokra, érdemes a vendégszeretetre,

érdemes az adományokra, érdemes a tiszteletteljes köszöntésre,

mivel e világon az érdemek semmihez sem fogható termőföldje.

 

Az otthontalanságba távozott által gyakran felidézendő tíz tárgy

 

Szerzetesek, van tíz olyan dhamma, amelyen újra meg újra elmélkednie kell annak, aki az otthontalanságba távozott. Melyik ez a tíz?

 

Már nem a világi célok és értékek szerint élek. Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Az egész életemet mások adományai tartják fönn. Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Igyekeznem kell, hogy fölhagyjak korábbi szokásaimmal. Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Viselkedésemmel kapcsolatban ébred megbánás tudatomban? Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Szerzetestársaim találnak kivetnivalót viselkedésemben? Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Minden, ami számomra szeretett és kedves, megváltozik majd és elválik tőlem. Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Tetteim birtokosa, tetteim örököse vagyok, tetteim öléből születek, tetteimhez kötődöm, tetteim a menedékem. Amilyen tettet cselekszem, legyen jó vagy gonosz, annak leszek az örököse. Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Kérlelhetetlenül múlnak a nappalok és éjszakák, mennyire jól töltöm az időt? Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Örömöm lelem a magányban? Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Gyakorlásom meghozta gyümölcsét, a szabadságot és tisztánlátást, hogy életem végén ne kelljen szégyenkeznem, ha szerzetestársaim megkérdeznek? Ezen kell elmélkednie újra meg újra annak, aki az otthontalanságba távozott.

 

Szerzetesek, ez az a tíz dhamma, amelyen újra meg újra elmélkednie kell annak, aki az otthontalanságba távozott.

A.10.48.

 

 

 

Mi jelent a Szangha szó?

 

A „Szangha” szót két értelemben használják. Először is ez a szerzetesrend neve, innen az a kifejezés például, hogy „a thai Szangha”. Másodszor mindazok közösségére utal, akik megvalósították a megvilágosodáshoz vezető négylépcsős út valamelyik fokozatát. A két kategória nagymértékben fedi egymást, a legutóbbi 2.600 évben azok nagy többsége, akik megvalósították a megvilágosodás fokozatait, a szerzetesrend tagjai voltak. Mindazonáltal a szerzetesség a megvilágosodásnak nem szükségszerű előfeltétele. A megvilágosodott Szanghának számos tagja volt, akik a házigazdák életét élték (és élik).

 

Miért borotválják a fejüket a buddhista szerzetesek?

 

A haj annak az emberi vágynak az egyik kiemelt fókuszpontja, hogy megszépítsük a testet, és ezáltal egy sajátos képet vetítsünk ki a világba. A szerzetesek azon törekvésük kifejezéseként borotválják a fejüket, hogy lemondanak a személyes hiúságról. Amikor így tesznek, az emlékeztetőül szolgál maguknak és másoknak egyaránt arra, hogy kivonultak a hétköznapi világból. Egy barnaruhás, borotvált fejű szerzetes emlékezetes látvány. Az emberek, őket látva, kíváncsivá vagy érdeklődővé válhatnak, emelkedettséget érezhetnek, és emlékezetükbe idéződhet, hogy ébernek és figyelmesnek kell lenniük. Így a buddhista szerzetesek igen finoman terjeszthetik a Tant, egyszerűen csak azáltal, hogy megmutatkoznak.

 

A szerzetesek vagy havonta egyszer borotválják a fejüket (a teliholdat megelőző napon), vagy kétszer (hozzátéve az újholdat megelőző napot). Thaiföldön a szerzetesek a szemöldöküket is leborotválják.

 

Miért viselnek a szerzetesek különböző színű ruhákat?

 

A világossárga vagy narancssárga ruhát viselő szerzetesek általában a nagyvárosokban, városokban és falvakban lévő kolostorokban élnek. Sötétebb színű ruhákat általában az erdei kolostorokban élő szerzetesek hordanak.

 

Manapság a legtöbb szerzetes szintetikus anyagokból készült ruhát visel.  Ezeket a ruhákat kereskedelmi méretekben gyártják, különféle színekben, a világi buddhisták megvásárolják azokat, és felajánlják a szerzeteseknek. A legtöbb kolostorban egy meghatározott színt írnak elő, de némely kolostorban a szerzetesek szabadon viselhetnek bármilyen színű ruhát, ami felajánlottak nekik, feltéve, ha nem lépik túl az elfogadható határokat.

 

Sok erdei kolostorban a szerzetesek maguk varrják a ruháikat, és a kenyér-fa (jackfruit) fatestének belső, már nem élő részéből kivont színezőanyaggal festik meg azt. Ezeknek a ruháknak a színe a fölhasznált fa színének megfelelően (ami az aranyszínűtől a narancsvörösig változik), és a ruha korától függően változik (amelyet egyre csak a festék higított oldatában mosnak, ami gyengén összehúzó hatású – astringent -, és az idő előrehaladtával sötétedik).

 

 

 

 

 

Mi az a Vinaja?

 

A Vinaja a Buddha által a szerzetesrend számára lefektetett gyakorlási szabályok, előírások, eljárások és kötelezettségek kivonatának neve. A Vinaját arra szánták, hogy fönntartsa az összhangot a szerzetesi közösségen belül és a közösségek között, és minden egyes szerzetes részére optimális feltételeket teremtsen a Dhamma gyakorlásához. A Vinaja szíve a Pátimokkha, az a 227 szabály, ami a fegyelem alapvető törvényeit alkotja.

 

A Pátimokkhát számos fejezetre tagolták. Az első tartalmazza a négy kizárással járó vétket: szexuális egyesülés, lopás, emberi lény elpusztítása, hamisan állított szellemi megvalósítás. A második fejezet tizenhárom különösen súlyos vétekből áll, amelyek komoly foltokat ejtenek a szerzetes becsületén, és elkövetésük esetén a megtisztulás érdekében megkövetelnek egy vezeklési időszakot. Ezek az esetek magukban foglalják a durván helytelen szexuális viselkedést, mint amilyen az önkielégítés, egy hölgy testének kéjes érintése, és a nyílt szexuális flörtölés. Minden további vétek megvallandó, és a szerzetesi közösség kéthetenként tartott találkozóját, az upószathát (melynek során a teljes fegyelmi szabályzatot, a Pátimokkhát recitálja valamelyik szerzetes) megelőző rövid eljárás során kell tisztázni.

 

 

Ácsán Buddhadásza: (A buddhizmusban) a „tanulás” leglényegesebb jelentése mindannak szakadatlan és odaadó megfigyelése és vizsgálata, ami a tudatban felmerül, legyen az kellemes vagy kellemetlen. Csak aki jártas a tudat megfigyelésében, az tudja valóban megérteni a Dhammát.

 

Nem természetellenes a szerzeteseknek, hogy cölibátusban élnek?

 

De, ha a „természetellenes” olyan cselekvési módokat jelent, amelyek semmibe veszik a legalapvetőbb emberi hajlamokat. De általánosan elfogadott, hogy az emberi civilizáció pontosan amiatt az emberi képességünk miatt fejlődött jelenlegi színvonalára, mivel képesek vagyunk túllépni az adottságokon, hogy intelligens módon „természetellenesek” legyünk. Az is vitatható, hogy azt az emberi törekvést, hogy uralmunk alatt tartsuk alapvető hajlamainkat, ugyanolyan természetesen tapasztaljuk a tudatban, ahogyan magukat a hajlamokat tapasztaljuk a testben. A szexuális hajtóerő talán a legerősebb emberi hajlam, és megtanulni, hogyan viszonyuljunk hozzá hozzáértő módon, nagy kihívás. A thai Szanghában azok, akik úgy érzik, nem képesek vagy nem hajlandóak tovább fönntartani a cölibátust, szégyen vagy kritika nélkül térnek vissza a világi életbe.

 

Mi a szerzetesi cölibátus célja?

 

A Szanghát a Buddha azok számára hozta létre, akik magukat céltudatosan az általa tanított, felébredéshez vezető ösvénynek kívánták szentelni. A Buddha a szerzetesi életet az alapvető egyszerűség jegyében gondolta el, a lehető legkevesebb szükségtelen zavaró tényezővel. Azzal a gyakorlással, amit örökül hagyott, nem fértek össze a romantikus kapcsolatok, a szexuális viszonyok, sem azok szokásos következménye, a gyermeknevelés. Ezek ugyanakkor veszélyeztették a kolduló rend és a társadalom közti kölcsönös egymásrautaltságot, amit a Buddha előre látott.

 

A Buddha fölfedezte, hogy a boldogság legfinomabb formái, és az igazi jólét tapasztalása ritkán elérhető és mindig fönntarthatatlan, amíg az ember elmerül az érzéki élvezetekben. Ragaszkodott ahhoz, hogy a Szangha cölibátusban éljen azért, hogy alkalmat adjon a szerzeteseknek arra, hogy úgy vizsgálják a szexuális indíttatásokat, mint feltételektől függő jelenséget, és megtanulhassák, hogyan hagyjanak föl a vele való azonosulással.

 

A Buddha feltárta, hogy a szexuális ösztön a szellemi éréssel már nem talál alapot és elenyészik. Azért választják, hogy cölibátusban élik életüket, mert a szexuális vágyak, észlelések és gondolatok nem pusztán akadályai a megszabadulásnak, de létezésüket is azon mélyen gyökerező tudatlanságnak köszönhetik, miként is vannak a dolgok. A szerzetesek pedig életüket éppen ennek megszüntetésére szánják.

 

Mi a célja az alamizsnaútnak?

 

A buddhisták úgy tartják, hogy a szerzetesek munkája (a Dhamma tanulása, gyakorlása és tanítása) annyira fontos, hogy szabadoknak kell lenniük annak folytatásához anélkül, hogy az élet alapvető anyagi szükségleteivel kelljen törődniük. A világiak hisznek abban, hogy sok érdem szerezhető azáltal, ha anyagi támogatást nyújtanak a Szanghának.

 

A Buddha úgy alkotta meg a szerzetesi fegyelmi szabályokat, hogy megakadályozza a szerzeteseket abban, hogy teljesen elvágják magukat a világtól. Az élelemre vonatkozó gyakorlási szabályok e cél teljesítéséhez nagyban járulnak hozzá. Az egyik szabály például meghatározza, hogy a szerzetes csak aznap eheti meg az ételt, melynek reggelén a világi buddhisták számára előírásosan fölajánlották. Ez biztosítja a napi kapcsolatot a szerzetesek és világiak között, és azt jelenti, hogy még a legtávolabbi erdei kolostorokat is egy falutól járóföldnyi távolságra kell telepíteni. Az alamizsnaút napi kifejeződése a Szangha és a világi buddhista közösség szoros egymásrautaltságának. A közeli falun áthaladva a szerzetes megkapja napi betevő falatját, a világiaknak pedig az adakozás emlékezetébe idézi az erkölcsi és szellemi értékeket.

 

Az alamizsnaút szellemi előnyökkel jár úgy a szerzetesek, mint a világiak számára. Őszinte szerzetesek számára ez egy szerénységre intő és gyakran megindító emlékeztető arra a nagylelkűségre, ami lehetővé teszi, hogy kolostori életet éljenek. Arra ösztönzi őket, hogy azzal fejezzék ki, mennyire nagyra értékelik a beléjük vetett hitet, hogy kötelezettségeik teljesítésében szorgalmasak. Az alamizsnaút a világi buddhistáknak arra nyújt alkalmat, hogy a napot egy nagylelkű cselekedettel kezdjék. Érzik az adás örömét, és elégedettséget afölött, hogy hozzájárultak a szerzetesek jólétéhez, akikre példaként tekintenek. Emellett ez egy alkalom, hogy a jóságukból származó érdemet fölajánlják elhalt szeretteiknek. Sok szülő már apró korától tanítja a gyerekét arra, hogy ételt helyezzen a szerzetesek koldulócsészéjébe, egy olyan cselekedet által mutatva be a szerzeteseket a gyereknek, amelyet különlegesnek talál, és amely meghittség és kapcsolódás érzetét kelti.

 

Ácsán Cshá: Testem és tudatom, egész életem, teljességében a Buddha tanítása gyakorlásának szentelem. Még ebben az életben beteljesítem az igazságot… Mindent hátrahagyva követem a tanítást. Nem számít, mennyi szenvedést és nehézséget kell elviselnem, kitartok, másként sosem lesz vége kétségeimnek. Ezt az életet olyan egyenletessé és folytonossá kell tennem, mintha egyetlen nappal és éjszaka lenne. Felhagyom a test és tudat iránti ragaszkodásaimat, és mindaddig követem a Buddha tanítását, amíg magam meg nem ismerem az igazságot.

 

 

 

 

 

Miért engedte meg a Buddha a szerzeteseknek, hogy húst egyenek?

 

Az első és legfontosabb ok az, hogy a húsevést önmagában nem tekintik kifogásolhatónak. A Buddha megengedte a szerzeteseknek, hogy húst egyenek, ha nem hallották, látták, vagy gyanítják, hogy bármely élőlényt kifejezetten azért pusztítottak el, hogy számukra készítsenek ételt belőle. Ebben az esetben, mivel közvetlenül nem járultak hozzá az élőlény pusztulásához, a szerzetesek nem hoznak létre kammát húsuk elfogyasztásával. A Buddha nem tiltotta a szerzeteseknek a vegetarianizmus gyakorlását, de nem is dicsőítette azt. Ételre vonatkozó tanításai a könnyen emészthető élelem fogyasztására összpontosítottak inkább, semmint arra, hogy egy sajátságos étrendet javasoljon.

 

A Buddhának a Szangha vegetarianizmusára vonatkozó szemléletét egy másik meggondolás is alátámasztotta, nevezetesen a rend hosszútávú boldogulása. A szerzetesrend kolduló rend, minden élelemmel kapcsolatos szükségletük a gazdák nagylelkűségétől függött, mivel nekik nem volt szabad élelmiszernek alkalmas növényt termeszteni, tárolni vagy elkészíteni, és nem szedhettek gyümölcsöt sem a fákról.  Ha a Szanghát olyan területekre korlátozták volna, ahol vegetáriánus adományozókra számíthatott volna, szükségtelenül behatárolták volna a társadalom jólétére irányuló befolyásukat. A kolduló szerzetesség szellemét is elárulták volna azzal, ha az adományozóktól bizonyos ételeket kérnek, ahelyett, hogy hálásak lennének mindazért, amit tiszta hittel fölajánlanak nekik.

 

Mindig voltak szerzetesek, akik a vegetarianizmust választották. Ebben az esetben, ha húst ajánlanak föl nekik az alamizsnaút során, ezek a szerzetesek nem utasítják azt vissza, hanem elfogadják. Ezzel kifejezik azt, hogy nagyra becsülik a nagylelkű cselekedetet, de a húst azután továbbadják húst fogyasztó társaiknak.

 

Szükséges-e csatlakozni a szerzetesrendhez azért, hogy megvalósítsuk a megvilágosodást?

 

A Szanghát a Buddha kifejezetten azért alapította, hogy optimális feltételeket biztosítson azoknak a férfiaknak és nőknek, akik magukat teljes szívvel a felébredés ösvényének kívánják szentelni. Ezért azután a Szangha tagjának lenni a legtámogatóbb elhivatottság mindazoknak, akik valóban komolyan veszik a buddhizmus gyakorlását. Azonban nem mindenki alkalmas a szerzetesi életre, és sok olyan ember, aki komolyan veszi a buddhizmus gyakorlását, olyan kötelezettségekkel rendelkezik, amelyek lehetetlenné teszik a szerzetesi felavatást. Szerencsére azoknak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szerzetesi életet élni, a megvilágosodáshoz vezető út követése, bár nem könnyű, gazdaként is kielégítő eredményhez vezethet. Az elmúlt évszázadok során számtalan világi buddhista élt példamutató életet, sőt érte el a megvilágosodás fokozatait, különösen az első, folyambalépőként ismert fokozatot.

 

Mit jelent a „tudong” szó? Mit jelent az, hogy „tudong-szerzetes”?

 

A „tudong” kifejezés a páli „dhutanga” szóból származik, és tizenhárom olyan gyakorlatra utal, amelyek „a sodrással szembe haladnak”, és melyeket a Buddha engedélyezett a Szangha számára. Az aszketikus gyakorlatoknak ez a listája magában foglalja, hogy a szerzetes naponta egyszer étkezik, minden élelmet a koldulócsészéből fogyaszt, egy fa tövében lakik, és a legnehezebb feladattal fejeződik be: tartózkodással a fekvő testhelyzettől. A tudong gyakorlatok kiemelkedő szerepet játszanak az északkelet-thaiföldi erdei kolostorok életében, sok közülük beágyazódik a szerzetesi közösségek mindennapi életébe. A szerzetesek meghatározott ideig tartó tudong gyakorlatokat vállalnak magukra azért, hogy az segítse őket kitörni „komfort zónájukból”, és serkentse a rutin által foglyul ejtett a tudatukat.

 

A szerzetesi közösségeken kívül a „tudong” szót leggyakrabban olyan gyakorlatra utalva használják, melynek során a szerzetesek vidéki gyalogutakat tesznek, és az éjszakákat szúnyoghálóval ellátott ernyőik (thai nyelven: glot) alatt töltik. A tudong szerzetesek néha elhatározzák, hogy kolostorról kolostorra járnak, máskor olyan útvonalat választanak, ami lehetővé teszi, hogy jólismert tanítókat látogassanak meg azért, hogy tanácsot és bátorítást kérjenek. Sokan távoli területeket keresnek föl, hogy ismeretlen és kényelmetlen környezetben tegyék próbára magukat, szembenézzenek a szellemektől és vadállatoktól való félelmükkel, és magányos helyeken meditáljanak a hegyekben és barlangokban.

 

A szerzetesek életreszóló fogadalmakat tesznek?

 

A szerzetesi rendbe lépés azzal jár, hogy az ember elköteleződik a kolostori gyakorlás mellett, aminek a vége nem lezárt. A szerzetes személyesen fogadalmat tehet, hogy hátralévő életében nem veti le a szerzetesi ruhát, de ezt nem várják el tőle. Valójában azok többsége, akik belépnek a rendbe, végül el is hagyják azt.

 

A thai buddhizmusnak egyik alapvető jellemzője már régen az időleges felavatás. A fiatal emberek hagyományosan a három hónapos esős időszak idejére (vassa) lesznek szerzetesek, ami a júliusi és az októberi telihold közti időszakra esik. E szokás értéke elsődlegesen abban rejlik, hogy az ifjú ember beavatást kap a morális és spirituális értékekbe, mielőtt vállalja a házasság és karrier kihívásait. Másrészt ellátja őket eszközökkel, hogy neveltetésükért előírásosan is kifejezhessék hálájukat (az emberek hite szerint felavatásukkal szüleik nagy érdemekre tesznek szert). Harmadrészt ez a szokás összeköttetést teremt a világi buddhisták és a kolostorok között (ahol vagy ők, vagy családtagjaik voltak szerzetesek), ami nemzedékekig eltarthat.

 

Azok a szerzetesek, akik azzal a szándékkal csatlakoztak a Szanghához, hogy annak kötelékében maradnak hátralévő életükben, gyakran sokkal nehezebbnek találják azt, mint képzelték, és egy idő múlva a világi élet vonzása újból jelentkezik. A tanítók általában azt tanácsolják a kilépést fontolgató szerzeteseknek, hogy várjanak valamennyit, mielőtt szilárd elhatározásra jutnak, azért, hogy lássák, vajon változik-e a szándékuk. De ha egy szerzetes azt választja, hogy elhagyja a rendet, nem teszi ki magát semmiféle társadalmi megbélyegzésnek. Éppen ellenkezőleg, a világi buddhista közösségek általában különös tisztelettel és bizalommal fordulnak azok felé az emberek felé, akik életük egy részét a szerzetességben töltötték.

 

Szomdet Phra Budhácsarija (Kiew Upaszénó): Az emberek belső jóságát tetteik és beszédük külső megnyilvánulásai által figyelhetjük meg, de csak hosszú időn át tartó gondos vizsgálódás után.

 

 

 

 

Mit csinálnak a szerzetesek napról napra?

 

A szerzetesek napi életvitele függ a kolostor típusától, amelyben élnek, és attól, hogy szerzetesi pályafutásuk melyik szakaszában vannak. Azokban a kolostorokban, amelyek Thaiföld falvaiban, városaiban és nagyvárosaiban találhatók, a szerzetesek részt vesznek a reggeli és esti szertartáson, kora reggel alamizsnaútra mennek, és a nap hátralévő részét tanulással, tanítással és szertartásos kötelezettségeik végzésével töltik. Általánosságban szólva nem a meditáció gyakorlása teszi ki életük nagyobbik részét. Ezekben a kolostorokban a szerzetesek kétszer étkeznek naponta, először az alamizsnaút után, másodszor délelőtt tizenegy óra körül.

 

Az erdei kolostorokban a szerzetesek hajnali három óra körül kelnek. Némely kolostorokban a csoportos recitáció és meditáció kora reggel és este kerül sorra, másokban a szerzetesek egyedül gyakorolnak. Amikor felvirrad, a szerzetesek alamizsnaútra indulnak a környező falvakba, az útjuk hossza úgy kettő és tíz kilométer között váltakozik. Az erdei szerzetesek csak egyszer esznek naponta, általában kilenc óra körül. A nap nagy részét ülő és sétáló meditációval töltik. A könyvek tanulmányozása másodlagos fontosságú, és a személyre van hagyva. Talán kettő vagy négy alkalommal havonta előírásos útmutatásokat kapnak tanítóiktól. Délutánonként a szerzetesek dolgoznak egy-két órányit, többnyire a kolostori épületeket takarítják és az erdei ösvényeket söprik. Szegényebb kolostorokban a szerzetesek gyakran maguk végzik a szükséges építőmunkákat.

 

Mivel a szerzetesek ennyire visszavonult életet élnek, mennyire alkalmasak arra, hogy a világiaknak családi és munkahelyi gondjaikkal kapcsolatos tanácsokat adjanak?

 

Az emberek, bármely társadalmi osztályt vagy foglalkozást képviselik, legyenek fiatalok vagy idősek, férfiak vagy nők, elmennek a rangidős szerzeteseket látogatni. Az emberek életüket és gondjaikat éppen úgy tárgyalják meg ezekkel a szerzetesekkel, mint ahogyan a nyugati emberek beszélik meg egy terapeutával vagy pappal. Ennek eredményeképpen ezek a szerzetesek hajlamosak megfelelően megérteni, miféle kérdésekkel találják magukat szembe a világiak.

 

Egy élet, amit az emberi tudat megértésének szenteltek, azt jelenti, hogy az idősebb szerzetesek, különösen a meditációs mesterek, mély belátásokat nyertek abba, milyen módon működik a tudat, hogyan teremt szenvedést, és hogyan képes megszabadulni tőle. Azáltal, hogy mély betekintést nyertek saját tudatuk működésébe, ezek a szerzetesek megértik másoké működését is. Bár az érzelmeket kiváltó helyzetek változhatnak, az érzelmek maguk egyetemesek. Azáltal, hogy megszólítják a gondolatokat, hiedelmeket, vágyakat és félelmeket, amelyek a különféle problémák alapjául szolgálnak, a szerzetesek el tudnak jutni a kéznél lévő probléma lényegéig anélkül, hogy egyes helyzetek személyes tapasztalásának hiánya ebben meggátolná őket.

 

Nők lehetnek szerzetesek?

 

Igen, a nők is élhetnek kolostori életet, életüket a buddhista tanítás tanulmányozásának és gyakorlásának szentelve, de nem egészem úgy, mint a korábbi generációk szerzetesnői. Sajnos az eredeti bhikkhunī Szangha, a szerzetesnők rendje, több mint ezer éve megszűnt. A théraváda buddhista országokban az uralkodó (bár nem egyhangú) nézet az, hogy a bhikkhunī rend újraélesztése nem lehetséges, mivel a Buddha által a bhikkhunī avatáshoz meghatározott követelményeket többé már nem lehet teljesíteni. Mivel a théraváda olyan hagyomány, amely magát a szövegekhez fűződő konzervatív hozzáállása révén határozza meg, nem meglepő, hogy túllépni azokon az utasításokon, amelyeket maga a Buddha adott, a legtöbb szerzetes részére elképzelhetetlen. A bhikkhunī avatás alternatívájaként a théraváda országok hívő nők részére létrehozták saját kvázi-szerzetesi intézményeiket. Thaiföldön ez a szervezet a fehér ruhás mecsí (mae chee) rend.

 

A bhikkhunī rend feltámasztását célzó orthodox szemlélet nem általánosan elfogadott. Az elmúlt évek során a bhikkhunī rend újraalapítására irányuló mozgalom, elsősorban nyugati országokból származó nők ösztökélésére, felgyorsult. Egyre több nő él szerzetesnőként, akik közül kevesen tartózkodnak Thaiföldön.

 

Volt valaha is szerzetesnői közösség Thaiföldön?

 

Akkorra, amikor a 12. században Szukhotaiban az első thai királyságot megalapították, a bhikkhunī rend már kihalt. Lehetséges, hogy vagy ezer évvel korábban, a buddhizmus elterjedésének idején, azon a helyen, ami most Thaiföld középső része, a bhikkhunīk jutottak bizonyos szerephez, de erről nincs megbízható történeti feljegyzés. Bizonyosan nincs thai kulturális emlék egy buddhista „aranykorról”, amelyben a Szangha úgy szerzetesekből, mint szerzetesnőkből állt. Ez talán segít megmagyarázni, miért olyan langyos a bhikkhunī rend felélesztésével kapcsolatos thai állásfoglalás.

 

Nem jobb azon munkálkodni, hogy a társadalmat jobbá tegyük, mint elhagyni azt azért, hogy szerzetesek vagy szerzetesnők legyünk?

 

A szerzetesi közösség kapcsolatok összetett hálózatával kötődik a társadalom egészéhez. Jobb lenne inkább úgy tekinteni rá, mint a társadalom egy sajátos részére, nem pedig egy olyan testületre, ami teljesen elkülönül tőle. Az, hogy valaki szerzetes lesz, nem vonja magával, hogy elvág minden világhoz fűződő szálat, csupán egy hozzá fűződő új viszonyt fogad el. A szerzetesek védelmezik a Buddha tanításának épségét, és megvédik a felhígulástól és eltorzítástól. Gyakorlatba ültetik a tanításokat, és az életükkel igyekszenek bizonyságát adni cselekedetük értékének.  A szerzetesek adják át a tanítást a világiaknak. Magukra vállalnak egy olyan gyakorlást, amit ha őszintén folytatnak, segíti őket abban, hogy a békesség, együttérzés és bölcsesség mintáivá váljanak. Ezen működések végrehajtása révén, úgy tartják, a szerzetesek segítenek fenntartani és elterjeszteni azokat az értékeket, amelyek alá kell, hogy támasszanak minden pozitív változásra irányuló kísérletet a társadalomban.

 

Thaiföldön a szerzetesek miért fogadják a nők felajánlását inkább egy fogadó-kendőn, mint közvetlenül a kezükből?

 

Ezt a gyakorlatot nem a Buddha fektette le, és a szerzetesek a théraváda más országaiban nem is követik. Ez egy olyan szokás (talán a khmer udvari szertartás másolata), amit a thai Szangha néhány száz évvel ezelőtt befogadott annak érdekében, hogy fönntartsák a szerzetesek és világi nők közötti viszonyok formális jellegét. Az adakozás, természeténél fogva, az intimitás érzetét kelti az adományozó és az elfogadó között. A szerzetes egy mesterséges távolságot teremt az adakozás folyamán azáltal, hogy a felajánlásokat egy kendőn fogadja el, azzal a szándékkal, hogy segítse szolgálni úgy a szerzetes, mint a női adományozó tudatosságát és visszafogottságát.

 

1. Buddhista viselkedés

 

A szív irányítja a dhammákat, felettük áll,

azok belőle származnak. A gonosz szívvel

cselekvő, gonoszan beszélő embert,

úgy követi a szenvedés,

mint kocsi elé fogott ökröt a kerék.

 

A szív irányítja a dhammákat, felettük áll, azok

belőle származnak. A tiszta szívvel cselekvő,

tiszta szívvel beszélő ember nyomában boldogság jár,

mely éppúgy elválaszthatatlan tőle, mint az árnyék.

Dhammapada 1-2. (Fórizs László fordítása)

 

Miért ontottak annyi vért a vallás nevében? Hozzájárult-e a buddhizmus is a vérontáshoz?

 

Az ember igénye az, hogy életünknek értelme, jelentése és célja legyen. Úgy tűnik, a vallások megfelelnek ezen igényeknek. Következésképpen a legtöbb ember felvesz egy sor vallási hitet és dogmát, mint keretet, amelyen belül képes értelmezni az életét. Mivel azonban számos hitrendszer létezik, és valamennyi hajlik arra, hogy megerősítse, ő az igazság egyedüli letéteményese, elkerülhetetlen az ősrégi összeütközés a hitrendszerek és az általuk létrejött indulatok között. A világban mindmáig előforduló „vallási erőszak” ellenére, az emberi igények természete miatt nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol nincsenek olyan emberek, akik dogmatikus hitekben lelnek menedékre.

 

Még a határozottan világi vagy materialista emberekben is megvan ugyanez a pszichológiai igény a stabilitásra és értelemre. Valójában éppen olyan rendületlenül azonosulhatnak saját nézeteikkel és hitükkel, mint a leghagyományosabban vallásos emberek. Nem nehéz mai példákat találni olyan politikai meggyőződésekre, sőt tudományos nézetekre sem, amelyek a dogmatizmus csapdájába esnek.

 

A buddhisták büszkék arra, hogy irataikban egyetlen sor sem található, amely igazolná akár csak egyetlen csepp vér kiontását. Van azonban néhány hely, ahol a szövegeket nem olvassák, és azok tanításait nem tanítják. A mai világban buddhista szerzetesi ruhát viselő emberek elenyésző kisebbsége arra használja a tekintélyét, hogy súlyosbítsa az etnikai és területi vitákat ahelyett, hogy békíteni igyekezne, amit a többi théraváda szerzetes nagyfokú aggodalommal figyel.

 

Ezzel szemben a buddhizmus tanítása határozottan mutatja a kiutat a vallási erőszakból. Megerősíti, hogy az igazi biztonsághoz és értelemhez vezető út sokkal inkább testi, beszédbeli és tudati cselekedeteinktől függ, mintsem a hittől. Hitünket változásra való képességünkbe helyezzük, amit alaposan megvizsgálhatunk, nem pedig dogmákba, amelyeket viszont nem. Miközben az emberek arra törekszenek, hogy viselkedésüket, érzelmeiket és megértésüket iskolázzák, képesek olyan célt találni, amely nem idegenít el azoktól, akik nem osztoznak elkötelezettségükben.

 

Mi a buddhista hozzáállás a nőkhöz?

 

Mindenek előtt a nőket is születésnek, öregségnek, betegségnek és halálnak alávetett emberi lényeknek tekintjük, akik ki vannak téve a szenvedésnek, és rendelkeznek a képességgel és lehetőséggel annak meghaladására. A Buddha igen világosan közölte, hogy a megvilágosodás képessége nem a nemi hovatartozáson alapul. Az emberi születés következtében van jelen, és a nőkre úgy tekintünk, mint akik ugyanazzal a szellemi potenciállal rendelkeznek, mint a férfiak.

 

Tekintettel a szellemi adottságaikkal kapcsolatos szemléletre, a Buddha azoknak a nőknek, akik teljes szívvel gyakorlási útjának kívánták szentelni magukat, alkalmat adott arra, hogy szerzetesnők legyenek. Sok időt töltött szerzetesnők és világi nők tanításával, és nemi hovatartozásuk alapján nem tartott vissza egyetlen tanítást sem.

 

Azonban az, hogy a Buddha megerősítette a nők szellemi egyenlőségét, nem vezetett oda, hogy a férfi dominanciájú társadalmi rendszer radikális változtatását javasolja. Társadalomkritikáját az általa legveszélyesebbnek látott jellemzőre tartotta fönn: a kasztrendszerre. Érdekes módon a Szanghában, azon a területen, ahol a Buddhának hatalmában állt, hogy szabályokat hozzon, amelyek irányítják a férfiak és nők közötti viszonyokat, nem döntött az egyenlőség mellett. A két kolostori rend között olyan viszonyrendszert hozott létre, amely a szerzetesi rendnél később létesített szerzetesnői rendet az előbbi fiatalabb testvérének tekintette. A Buddha úgy ítélte meg, hogy az ilyesfajta mérsékelt hierarchia, amelyet a visszaélések ellen védenek a Vinaja fegyelmének beépített fékező és kiegyensúlyozó erői, a legjobb módja annak, ahogyan szerzetesi közösségeket vezetni lehet, és a társadalom egészének is ez a legelfogadhatóbb.

 

Mit mond a buddhizmus az emberi szexualitásról?

 

Mivel az emberi szexualitás olyan erős és lehetséges pusztító erő az emberi kapcsolatok területén, a Buddha azt tanította, hogy bölcsen kell irányítani. A világi buddhisták által felvehető erkölcsi fogadalom azt követeli meg, hogy tartózkodjanak a szexualitás minden meg nem engedett formájától; a fogadalom a házasságtörésre helyezi a hangsúlyt, de magában foglalja a nemi erőszakot és a szexuális zaklatást is. A buddhistákat arra biztatják, hogy óvják érzékeiket és ne merüljenek el a látványokban, hangokban, szagokban, ízekben, érintésekben, amelyek túlzottan ösztönzik a nemi vágyat. A nemi örömökre irányuló vágy, ha vakon kielégítik, sok szenvedéshez vezet, és néhány esetben a bizalom elvesztését, családok tönkretételét, pénzügyi csődöt vagy erőszakos cselekedeteket eredményez. A bölcs emberek úgy látják a nemi örömöket, mint amelyek erős függőséget okoznak, és eléggé kedvelik a szabadságukat ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy a szex kisajátítsa az életüket és ostobán befolyásolja választásaikat.

 

A nemi vágyat önmagában nem tekintjük rossznak. Azonban olyannak látjuk, mint ami függ attól, hogy nem tudjuk, valójában hogyan is vannak a dolgok. Ezért a meditáció gyakorlóit arra biztatjuk, vizsgálják meg a természetét. A szexuális sóvárgást elemezve a Buddha kifejti, hogy egy nő férfiassághoz való vonzódásának mértékét az határozza meg, hogy mennyire megszállottja a saját nőiességének; míg egy férfi nőiességhez való vonzódásának mértékét az határozza meg, hogy mennyire megszállottja a saját férfiasságának.

 

A buddhista tanítás a mindkét fél beleegyezésén alapuló azonos nemhez fűződő viszonyokat nem tekinti eredendően rossznak. A Buddha nemi vágyról szóló bölcs meggondolásai egyformán igazak és alkalmazhatók, bármely nem legyen is a vágy tárgya.

 

A nemi vágy a nemes nyolcas úton jelentős mértékben csökken, amint a gyakorló az öröm és megnyugvás kielégítőbb forrásait kezdi tapasztalni. A szerető kedvesség és együttérzés egyetemes érzései felülmúlják a személyes meghittség vágyát. A szexuális aktivitásra irányuló korábbi erős vonzásra ne tekintsünk úgy, mint egy részleges helyettesítő cselekedetre, amit az a tévedés táplál, hogy nem ismerjük föl a belső megszabadulás mélyen gyökerező vágyát. A teljesen megvilágosodott „arahant” egyáltalán nem tapasztal nemi vágyat, mégis a jólét nagyszerű és megingathatatlan érzését éli meg.

 

Szomdet Phra Nyánaszamvara, a legfőbb pátriárka: A vágy kioltásának módja az, ha adakozó leszel. Adj rendszeresen. Az adás cselekedete és a vágy kialvása kéz a kézben járnak.

 

Hogyan tekint a buddhizmus a szeretetre?

 

A buddhista tanításban a szeretetre úgy tekintenek, mint mérgező vagy tápláló tudatállapotokra, amelyek a szerető és a szeretett tudatában vannak jelen. Az érzelmek egész skáláját különböztethetjük meg. Legközönségesebb szintjén a szeretet narcisztikus és követelődző lehet, legkifinomultabb szintjén pedig önzetlen és feltétel nélküli. A személyes szeretet hajlik arra, hogy kilengjen a skála két szélső értéke között.  A buddhistákat arra tanítják, hogy a szeretetük minél inkább hajlik az önző formákra, annál inkább szenvednek majd, és annál több szenvedést okoznak annak, akit szeretnek; míg minél feltétel nélkülibb a szeretetük, annál inkább bölcsességen és megértésen alapul, annál több boldogságot élveznek majd, és annál többet lesznek képesek adni másoknak. A buddhistákat arra tanítják, hogy oly módon gyakorolják cselekedeteiket, szavaikat, tetteiket és érzelmeiket, hogy azáltal neveljék és tisztítsák a pozitív érzelmeket.

 

Milyen a buddhista hozzáállás más vallásokhoz?

 

A Buddha dicsérőleg beszélt más vallások azon elemeiről, amelyek összhangban vannak az általa hirdetett, megvilágosodáshoz vezető úttal, és kritikus volt azokkal a hiedelmekkel és gyakorlatokkal szemben, amelyek a babona, kegyetlenség és előítélet mennyiségét növelték a világban. A minden embertársunk iránti jóindulat és tisztelet szószólója volt, tekintet nélkül a hitre, amit követnek.

 

A vallási türelmetlenség idegen a théraváda buddhizmustól. Jelentős, hogy a thai nyelvben nincs szó ennek a fogalomnak a kifejezésére. Mivel a buddhizmus nem tartja úgy, hogy van a dogmák egy sajátos csoportjába vetett hittől függő üdvözülés, a hitek különbözőségét sem találja megütközést keltőnek, és nem térít. Valójában a szerzetesi fegyelem tiltja a szerzeteseknek, hogy előzetes felkérés nélkül bárkit, akár csak világi buddhistákat, tanítsanak.

 

A buddhistákra irányuló nem etikus evangelizáció alkalmi esetei ellenére Thaiföldön gyakorlatilag nem hallottak buddhisták által más vallások követőire irányuló megkülönböztetésről. Bár a buddhisták az ország déli részén régóta célpontjai a muszlim fegyvereseknek, ez az ország más részein nem volt hatással a muszlim közösségekre. A mai thai társadalomban néha nehéz fölismerni a buddhista elveket, de a más vallásokhoz fűződő érett hozzáállás az a ragyogó fény, amit nem homályosított el semmi.

 

Volt-e a Buddhának bármilyen gazdasági ügyekre vonatkozó nézete?

 

Azzal, hogy a „helyes életvitelt” a nyolcrétű ösvénybe foglalta, a Buddha felismerte a gazdasági tevékenység szerepét, úgy a személyes jólét támogatása, mint a társadalomnak a Dhamma elveivel összhangban végbemenő fejlesztése területén. Azt tanította, hogy a buddhistáknak erkölcsi és szellemi kritériumokat egyaránt figyelembe kell venniük, amikor fontolóra veszik, milyen megélhetési módot válasszanak, és különösen őrizkedjenek azoktól a megélhetési lehetőségektől, amelyek kárt okoznak a többi embernek, az állatoknak vagy a környezetnek.

 

A Buddha hangsúlyozta annak fontosságát, hogy az ember becsületesen és egészséges indíttatással keresse meg a kenyerét. Rámutatott, a becsületesség hogyan vezet önbecsüléshez, és hogyan segíti a kölcsönös bizalom légkörének megteremtését a munkahelyen, ami – mint azt a jelen buddhista közgazdászai kimutatták – az ügyletkötések költségeinek jelentős csökkenéséhez vezet. Amikor a vágyat a jólvégzett munka öröme helyett inkább a munka ellenértékére összpontosítják, nagy valószínűséggel megjelenik a rövidtávú gondolkodás és a korrupció. Amikor az emberek tudata munkájuk minőségére irányul inkább, mint az anyagi ellenértékre, amit kínál, elégedettebbek lesznek, kevesebb feszültséget tapasztalnak, és jobb munkát végeznek.

 

A vagyonfölhalmozás volt az a gazdasági működés, amit a Buddha gyakran illetett kritikával. Azt mondta, hogy amíg a kiadások nem haladják meg a bevételeket, a bölcs ember gazdagságát önmaga és családja boldogulására használja, nagylelkű rokonaival és barátaival, és támogatást ajánl a Közösségnek és a rászorulóknak. Az ételt, ruhát, szállást és gyógyszert tartotta a Buddha az élet fenntartásához elengedhetetlen négy szükségletnek. Az emberi szenvedés egyik fő oka, ami a szellem művelését is szinte lehetetlenné teszi, ha valaki nem tud hozzájutni ehhez a négy szükséglethez, vagy állandó aggodalom gyötri, hogy nem lesz képes hozzájuk jutni. A Buddha azt tanította, hogy azokban az esetekben, amikor a helyi viszonyok lehetetlenné teszik, hogy az emberek megszerezzék e négy szükségletet, az uralkodónak vagy a kormánynak kell segítséget nyújtania. Buddhista kifejezéssel szólva egy gazdaság fokmérője nem az általa kitermelt milliomosok száma, hanem az, hogy milyen mértékben biztosítanak mindenkinek hozzáférést ehhez a négy szükséglethez.

 

Milyen volt a Buddha hozzáállása a politikához?

 

A Buddha kiegyensúlyozott hozzáállással kezelte a politikai kérdéseket. Nem foglalt állást konkrét politikai programok mellett, és nem támogatta a társadalom egyik sajátos csoportját sem a másikkal szemben. Habár kitért az elől, hogy a kormányzás bármely sajátos formájának érdekében szóljon, azonban beszélt a bölcs kormányzás általános elveiről, és a hatalom birtokosainak erényeiről és kötelezettségeiről. Tanította, mik legyenek egy nagy uralkodó vezérelvei, és azok a vezérelvek, amelyek megerősítenek egy egészséges alapokon működő köztársaságot.

 

 

Milyen a buddhista hozzáállás az olyan szórakozásokhoz, mint a mozi és a sport?

 

A Buddha azt tanította a tanítványainak, vegyék fontolóra, cselekedeteik milyen szempontból támogatják a megvilágosodás ösvényét, és milyen szempontból vonnak el tőle. Egy általános elvet fektetett le, mely szerint bármely cselekedetet el kell kerülni, amely növeli a szívben a mérgező tulajdonságok erejét és csökkenti a tápláló tulajdonságokét. Bármely cselekedetet, amely növeli a szívben a tápláló tulajdonságok erejét és csökkenti a mérgező tulajdonságokét, tudatosan folytatni lehet. Ez az elv alkalmazandó a szórakozás minden formájához fűződő helyes viszony meghatározására, a legdurvábbtól a legkifinomultabbig.

 

A Buddha fölismerte azt az igényt a kikapcsolódásra és szórakozásra, amit a feszültségekben gazdag életet élő emberek világszerte éreznek. Ezért nem bátorította arra a világi embereket, hogy teljesen tartsák magukat távol ezektől az élvezetektől. Azonban javasolt kéthetente egy nap önmegtartóztatást, a telihold és újhold napján. Függetlenül attól, hogy több napot hagynak-e a spirituális gyakorlásra, ezek a napok lehetőséget nyújtanak a családos embereknek, hogy visszavonuljanak napi elfoglaltságaiktól, és újra értékeljék, milyen mértékben van az életük harmóniában céljaikkal és törekvéseikkel.

 

Lí Dhammadharó ácsán: Az igazi táplálék, amit a dolgokból nyerünk, az az öröm, amit akkor érzünk, amikor képesek vagyunk elajándékozni őket.

 

A művészi alkotás és élvezete tekinthető-e szellemi útnak?

 

Igen, de a buddhizmus nézete szerint szellemi előnyei viszonylag felszínesek. A magas művészet képes felemelni az elmét, mély és érzelmileg kielégítő módon világíthat rá az emberi állapotra, de magában hiányzik belőle az erő ahhoz, hogy elindítsa a tudatosságnak azt a tartós átalakulását, amit a nyolcrétű ösvény képes nyújtani. Mindemellett olyan mértékig, ameddig a művészet alkotása és élvezete magábafoglalja a tápláló tudatállapotok gyakorlását, mint az éberség és öntudatosság, úgy lehet tekinteni rájuk, mint támogatásra a megvilágosodáshoz vezető úton.

 

A buddhizmus az elégedettséget tanítja. De ha mindenki elégedett lenne az életével, hogyan lehetne elérhető valaha is emberi haladás?

 

A Buddha által tanított erények a megvilágosodáshoz vezető ösvény teljes kontextusán belül értelmezendők. Amikor a Buddha elégedettségről beszélt, mindig hozzá párosított egy energikus tulajdonságot, mint a szorgalom, kitartás vagy törekvés. Gondosan tisztázta, hogy az elégedettség semmiféle összefüggésben sincs a lustasággal, és nem a passzivitás szinonimája. Buddhista értelemben az elégedettséget a Buddha által az emberi erőfeszítésnek adott központi jelentősége fényében kell értékelni. A Buddha erőteljesen bírálta a fatalizmust támogató filozófiákat, és egyszer a figyelmetlen embereket járkáló holttestekhez hasonlította. Az elégedettség nem ássa alá az erőfeszítést, hanem biztosítja számára a legjobb lehetséges alapot, amelyen megvalósítható.

 

A meg nem világosodott lények rendszerint úgy érzik, hogy valamiből kimaradnak (they are missing out??), hogy azok a dolgok, amelyekkel nem rendelkeznek, boldogabbá tennék őket, mint azok, amikkel már rendelkeznek. Még amikor a vágy teljesült, a tudat kielégült, ám a hiányérzet a tapasztalástól változatlanul fennmaradt, ez a remény akkor is tovább él. (Even when desire is fulfilled, the mind sated but the sense of lack found to be unchanged by the experience, this hope survives??) Ha megtanuljuk, hogyan értékeljük az érdemeket, amelyekkel már rendelkezünk, az megengedi nekünk, hogy elengedjük a vágyakat, frusztrációkat és féltékenységet. Reális célokat tűzünk magunk elé, és szorgalmasan azzal kezdünk foglalkozni, hogy megteremtsük az okokat és feltételeket azon célok eléréséhez. De ezenközben élvezzük a jelen helyzetet annyira, amennyire csak lehetséges. Mivel szomorú lenne a boldogságra vonatkozó minden reményünket egy olyan jövőbe vetni, amely sosem érkezik meg.

 

Mit tanít a buddhizmus a környezethez fűződő viszonyunkról?

 

A Buddha a múlt életekre vonatkozó bámulatos memóriával rendelkezett, és bár szó szerint képes volt felidézni „a világegyetem összehúzódásának és kiterjedésének mérhetetlen korszakait”, kijelentette, hogy ennek a „vándorlásnak” nincs fellelhető kezdőpontja. Ennek következményeként a buddhizmus nem fogadja el azt az elképzelést, hogy ez a világ egy teremtőisten műve, és a természeti világnak, amelyben élünk, nem tulajdonít teológiai jelentőséget. Úgy tekint rá, mint egy jelenségre, ami jelen állapotában okok és feltételek folyományaként létezik. A ránk mint fajra vonatkozó kihívás az, hogy olyan módon viszonyuljunk a fizikai világhoz, ami legjobban fenntartja annak képességét, hogy fenntartson minket.

 

Ahhoz, hogy a lehető legjobb viszonyt tartsuk fönn a fizikai világgal, a buddhizmus egy három területen megvalósítandó képzést javasol nekünk: az életvitel, érzelem és intellektus területén.

 

Az életvitel területén a képzés megköveteli, hogy a bolygó jólétét a rövidtávú gazdasági szükségletek fölé helyezzük. Ami azt jelenti, hogy műveljük az akaratot, hogy tartózkodjék a káros tevékenységek bizonyos fajtáitól, és tegyen magáévá egy egyszerűbb, kevésbé pazarló életmódot. Az életmód szintjén szükséges változásokat nem képes megteremteni egy iskolázott elit, ahhoz, hogy sikeres legyen, mindenkinek el kell fogadnia. Ezért aztán szükséges törvényekkel, szokásokkal és kulturális normákkal is megtámogatni.

 

Az érzelmi képzés azt kívánja tőlünk, hogy beleneveljük a kultúránkba, minden egyes szívbe, a természet világa iránti szeretetet és tiszteletet, ami a környezet pusztítását visszataszítóvá teszi a szemünkben.

 

Az intellektuális képzés azt követeli meg tőlünk, hogy megvizsgáljuk azokat az okokat és feltételeket, amelyek az emberi faj fenntartható jövőjének alapjául szolgálhatnak. Ez magába foglalja azt, hogy megértjük legcsekélyebb fogyasztási cselekedeteink következményeit, a bolygóra mint egészre vonatkoztatva. Ami azt jelenti, hogy meglátjuk jelenlegi utunk hátrányait.

 

Van buddhista módszer a konfliktuskezelésre/ellentétek feloldására?

 

Minden társadalom tapasztal úgy belső, mint külső ellentéteket az érdekek és nézetek között.

A buddhista tanítás hangsúlyt helyez olyan módszerekre, amelyek megelőzik a konfliktusok keletkezését, és megakadályozzák, hogy amelyek elkezdődtek, fokozódhassanak. Oly módon törekszenek ennek elérésére, hogy az érintett embereket megtanítják arra, hogyan lehet a legjobban iskolázni viselkedésüket, érzelmeiket és az életre vonatkozó megértésüket.

 

A buddhizmusban az erőszakot tekintik a konfliktusra adott legkevésbé intelligens reakciónak. Az erőszak, legyen az fizikai vagy szóbeli, nem hoz tartós megoldásokat a problémákra. Az erőszak elkövetői cselekedeteikkel súlyos kammát hoznak létre, amelyért végül fizetniük kell. Az erőszak áldozatai vagy családjaik bosszúra szomjaznak. Az erőszak körei mozgásba lendülnek, az ellentétek kiváltó okaira nem kerül gyógyír.

 

A Buddha azt mondta, hogy a mérgező tudatállapotoktól mentes elmék hozzák a legintelligensebb hosszútávú döntéseket. A mohóság, beképzeltség és előítélet felkél az egyedi tudatban, és ha nem figyelnek rá, az roppant következményekkel járhat közösségekre és népekre egyaránt. A Buddha azt tanította tanítványainak, folyamatosan tekintsenek befelé azért, hogy kimutassák annak módjait, ahogyan tetteikkel és szavaikkal, vágyaikkal és érzelmeikkel, hiedelmeikkel, értékeikkel és elméleteikkel hozzájárulnak a külső konfliktusokhoz. Módszereket tanított az emberi elme pusztító aspektusainak elengedésére, és módszereket arra, hogyan műveljék az építő aspektusokat. Azáltal, hogy megtanulják, hogyan lehet felismerni az ellentétek okait és feltételeit, a buddhistákat megtanítják arra, hogy a lehető legkedvezőbb módon tegyenek erőfeszítést azok kezelésére.

 

Hogyan bánjunk a legmegfelelőbb módon a stresszel?

 

Ha kötelezettségeink és a ránk nehezedő nyomás adottak, egy bizonyos mennyiségű feszültségérzet valószínűleg elkerülhetetlen. Ez nem mindig rossz, és nehéz elképzelni, hogyan is lehetne a régi, kevéssé bölcs szokások felhagyásával pozitív változásokat véghezvinni az életünkben bármiféle stressz nélkül. Ha képtelenek vagyunk a stresszel bánni, vagy úgy érezzük, nem kell foglalkoznunk vele, kudarcot vallhatunk abban, hogy fontos célokat megvalósítsunk az életünkben.

 

Mindemellett lehetséges radikálisan csökkenteni a tapasztalt stressz mennyiségét. Ez segít abban, hogy amennyire lehet, leegyszerűsítsük az életünket és kissé lelassuljunk; ha túl sok mindent próbálunk beleilleszteni az életünkbe, az szükségtelenül megterhelő lehet. Ha jobban odafigyelünk cselekedeteink és beszédünk minőségére, akkor az csökkenti a másokkal kapcsolatos feszültségteli kölcsönhatásokat. A források pártatlanabb használata csökkenti a személyes finanszírozással kapcsolatos feszültségeket. A rendszeres gyakorlatok, különösen a jóga és tajcsi (mivel arra tervezték őket, hogy hatást gyakoroljanak az idegrendszerre), sok fizikai feszültséget enyhítenek, és megtanítanak minket természetesebben lélegezni.

 

A meditáció rendszeres gyakorlása azzal a képességgel áld meg, hogy felismerjük és elengedjük a mérgező hangulatokat és gondolatokat, amelyek a krónikus feszültségek alapjául szolgálnak. Például a magunkkal és a körülöttünk lévőkkel kapcsolatos valószerűtlen elvárások bénítóak. A mindennapi életben az, ha rendszeresen rövid szüneteket tartunk, hogy elcsöndesedjünk és összpontosítsuk a tudatot, meggátolja, hogy a feszültség fokozatosan felhalmozódhassék a nap folyamán. Ezek a szünetek magukra ölthetik egy számítógép előtti hatvan másodperces légzésmeditáció formáját, vagy egyszerűen csak néhány mély, alapos lélegzetvételt, mielőtt fölvesszük a csengő telefont. Ha kifejlesztjük azt a képességet, hogy a nap folyamán rendszeresen visszatérjünk a jelen pillanathoz, és újra megalapozzuk a nyugodt éberség állapotát, az képes jelentősen megváltoztatni életünk minőségét.

 

 

 

A buddhizmusban mennyire fontos mások segítése?

 

Az önzetlenség a buddhista hagyomány szívének közepében fekszik. Az együttérzés kivirágzására úgy tekintenek, mint a megvilágosodott elme fokmérőjére. A Buddha által birtokolt két legkiemelkedőbb erény a megértés és együttérzés volt. A Buddha bölcsessége által világosodott meg, és az általa feltárt megvilágosodáshoz vezető ösvényt együttérzése által osztotta meg másokkal. A buddhizmusban a bölcsességet és együttérzést elválaszthatatlannak tekintik, mint egy sas két szárnyát.

 

Mások boldoggá tételének vagy szenvedésüktől való megszabadításának óhajtása az emberi tudat gyönyörű ékköve. De a nemes érzésekhez, hogy hatékony cselekvéshez vezessenek, bölcsességre van szükség. Jószándékú emberek, akikből azonban hiányzik az érzékenység vagy tisztelet azok iránt, akiknek elhatározták, hogy segítenek, több kárt okozhatnak, mint hasznot. Önhittség, türelmetlenség, tétovázás, helytelen dolgok kijelentése, vagy helyes dolgok kijelentése nem megfelelő időben – oly sok hibás vélemény, annyi jellemhiba létezik, ami képes aláásni a legkedvesebb ember legjobb erőfeszítéseit is. Továbbá, és ez talán a legfontosabb, az emberek néha nem akarják, hogy segítsenek nekik, vagy nem készek rá.

 

A Buddha azt tanította, hogy minden az érettségen múlik. A bölcs ember megérti, hogy minden lény „kammája birtokosa”. A bölcsességből következő és általa áthatott együttérzést kifejezve a bölcsek igyekeznek segíteni másoknak, ha tudnak, sosem feledve, hogy nincs garancia arra, hogy erőfeszítéseik sikeresek lesznek. Ennek eredményeként nem merülnek el a csalódottságban vagy elkeseredésben, ha a dolgok nem működnek. Ha meghiúsulnak az erőfeszítéseik, hogy segítsenek másoknak, nyugalomban időznek, készen arra, hogy újabb próbát tegyenek, ha a fennálló körülmények megengedik.

 

Milyen a vegetarianizmussal kapcsolatos buddhista hozzáállás?

 

A világi buddhisták által felvett első fogadalom megköveteli tőlük, hogy tartózkodjanak élőlények pusztításától, vagy attól, hogy valaki más ölje meg őket a nevükben. A szándékos gyilkosság minden formája rossz kammát hoz létre, komoly következményekkel arra nézve, aki öl. Azonban azokban az esetekben, amikor az emberek például egy szupermarketből vásárolnak húst és elfogyasztják, nem vonnak magukra kammát, mivel nem vettek részt közvetlenül annak a konkrét állatnak a halálában, amely azt a húst biztosította. Ennek ellenére sok buddhista vesz föl vegetáriánus étrendet, annak az óhajnak engedelmeskedve, hogy még közvetett kapcsolatba se kerüljenek az állatok lemészárlásával.

 

A Buddha arra is tanította az embereket, hogy bölcsen gondolkodjanak el arról, milyen kapcsolatban vannak a környezettel, amelyben élnek. Ebből az okból nézve a húsfogyasztás csökkentése, vagy a vegetáriánus étrend fölvétele intelligens buddhista válasznak tekinthető azokra a környezetre nehezedő súlyos fenyegetésekre, amit a hatalmas és egyre növekvő emberi húsigény jelent.

 

 

1. Buddhizmus Thaiföldön

 

AN.5.57.

 

A buddhizmusnak több iskolája van, a buddhizmus melyik fajtáját gyakorolják Thaiföldön?

 

Hogyan érkezett a buddhizmus Thaiföldre?

 

Az a módja a buddhizmusnak, ahogyan azt a thai buddhisták gyakorolják, az ide látogatók szemében nem mindig látszik megfelelni a klasszikus buddhista szövegeknek. Miből adódik ez a különbség?

 

A thai buddhisták eléggé sok leborulást gyakorolnak. Miért borulnak le a buddhisták a Buddha szobrok előtt?

 

Ajahn Maha Bua

 

A recitáció/ének egyfajta ima?

 

Mi a recitáció/ének értéke?

 

A kolostorok mivel járulnak hozzá a társadalomhoz?

 

Megengedett, hogy a buddhista szerzetesek bevonódjanak a politikába?

 

Van különbség egy templom és egy kolostor között?

 

Milyen előnyök származnak egy kolostor meglátogatásából?

 

Az öt fogadalmat a világi buddhisták alapvető erkölcsi kódjának tekintik. Hogy lehet, hogy azok közül, akik buddhistának tartják magukat, olyan kevesen tartják be ezeket a  fogadalmakat?

 

Phra Brahmagunabhorn (P. A. Payutto)

 

Milyen állapotban van jelenleg a thai buddhizmus?

 

Játszik-e szerepet a buddhizmus a thai oktatási rendszerben?

 

Melyek a legfontosabb buddhista ünnepek?

 

Thaiföldön meglehetősen sok a bűnelkövetés és korrupció. Hogyan lehetséges ez egy ilyen mélyen buddhista országban?

 

Mae Chee Kaew

 

Úgy tűnik, sok thai nagyon fél a szellemektől. Ez a buddhista tanításokból ered?

 

Mi a célja a sok ember kertjében megtalálható „szellem-lakoknak”?

 

1. A gyakorlás útja

 

Dāna (adakozás) (Itivuttaka 18.)

 

Hol kezdődik a buddhista út?

 

Mi határozza meg az adakozás szellemi minőségét?

 

Mit tarthatunk értékesebbne? Ha kolostoroknak vagy egy jótékonysági szervezeteknek/intézményeknek adakozunk?

 

Sīla (erkölcs) (AN.3.70.)

 

Az erkölccsel kapcsolatos buddhista hozzáállásnak van-e legfontosabb jellemzője?

 

Mi az öt fogadalom?

 

Mik a hasonlóságok és különbségek a buddhizmus és a világ más vallási hagyományainak erkölcsi szabályrendszerei között?

 

Ajahn Buddhadāsa

 

Igazolható-e valaha is az erőszak vagy gyilkosság?

 

A buddhista országok tökéletesen pacifisták?

 

Mi a kapcsolat a fogadalmak megtartása és a meditáció gyakorlása között?

 

Bhāvanā (a tudat művelése)

 

Miért meditáljunk?

 

Melyik időpont legalkalmasabb a meditációra?

 

Ajahn Buddhadāsa

 

Mi a meditáció legalapvetőbb módszere?

 

Mi a sétáló meditáció célja, és hogyan gyakoroljuk?

 

Mik a meditáció legfőbb akadályai?

 

Mae Chee Kaew

 

Meddig tartson egy meditációs alkalom?

 

Mi az éber tudatosság?

 

Hogyan lehet legyőzni a meditáció akadályait?

 

Mi a samatha és vipassanā szavak jelentése?

 

Van olyan meditációs technika, amit a leghatékonyabbnak tartanak?

 

Mi a sikeres hosszútávú meditációs gyakorlás kulcsa?

 

Ajahn Chah

 

Mennyire fontos, hogy legyen tanítónk?

 

Mennyire hasznos résztvenni egy meditációs elvonuláson?

 

Lehet-e zenehallgatás közben meditálni?

 

Lehet-e futás vagy úszás közben meditálni?

 

Lehet-e veszélyes a meditáció?

 

Naponta néhány percet meditálni egyáltalán nem veszélyes. Azonban komoly pszichológiai problémáktól szenvedő embereknek a meditáció általában nem ajánlható, különösen nem bármely megterhelő meditáció, és a felügyelet nélküli meditáció hosszabb időszakai. Amikor az emberek intenzív mentális rögeszméktől szenvednek, a buddhista tanítók végképp óvatosságra inthetnek az ülő meditációt illetően, és helyette bátoríthatják őket arra, hogy az adakozásra és mások segítésére összpontosítsanak. Életüknek ezen a pontján a szolgálatban és jóindulatú cselekedetekben fellelhető öröm, a fogadalmak betartásából származó önbecsüléssel együtt, sokkal gyógyítóbb hatású lehet, mint meditációs technikák alkalmazása.

 

Kitűzhetők-e egyedi/sajátos szellemi célok világi buddhisták részére?

 

Gyakorolható-e a meditáció a mindennapi életben?

 

Metta Sutta: a Buddha szavai a szeretetről (Snp.9.)

 

Ajánlana néhány jó web-helyet, ahol buddhizmusról lehet tanulni?

 

Javasolna könyveket a buddhizmus tanulásához?

 

A Buddha beszédei

 

Általános áttekintés

 

Meditáció

 

Reprint és hozzájárulás

 

A tegnap emlék.

A holnap ismeretlen.

A most a tudás ideje.

Ajahn Sumedho